Amit főztél, meg kell kóstolnod

Az élet nem engedi, hogy finnyáskodjunk. Bármennyire is nem tetszik időnként, amit főztünk (előző életekben), bele kell kóstolnunk abba, amit összehoztunk. Csakis a tudatosság segíthet felismerésekkel elviselhetőbbé tenni mindazt, amivel jócskán melléfogtunk, de utólér az íze.

Illúzió volt azt hinnem, hogy elég meghoznom a nagy döntést, hogy elengedek valakit, és máris megszépül az élet. Amikor csak azért akarunk elvágni valamit, mert kényelmetlen, de még nincs itt az ideje, elemi erővel kúszik vissza hozzánk, mint valami bumeráng, és könnyfacsargató belső gyötrésünkbe kezd, mint valami túl túrbózott chili az ételben.

Elővettem a kristálykoponyáimat, leültem nagy szomorúan velük, és minden erőmmel arra a kérdésre fókuszáltam: hogyan tudnék ebből a megélésből kimászni?

Előző életbeli képek kezdtek el bekúszni, mintha csak azt mutatták volna, hogyan főztem meg magamnak az egészet:

Egészen élesen rajzolódott ki bennem az érzés, milyen dölyfös, akaratos, harcos férfi voltam. Mivel hatalom is párosult az akkori életemhez, úgy ugráltattam az embereket, ahogy csak akartam. Aki nem engedelmeskedett,  mehetett bitófára. A “most” megértéséhez azonban nem az volt a lényeg mit csináltam, hanem hogy mi vezetett belül: akaratos és tudatlan voltam. Ha nem az történt, amit akartam, el kezdtem vergődni az egóm bilincseiben, elveszítettem a fejem, és gondolkodás, tudatosság nélkül csaptam, vágtam, büntettem. 

Nem tetszett, amit láttam, de nem voltam hajlandó sopánkodni ezen. Már megszoktam, hogy előző életeinkben sok olyat tettünk tudatosság hiányában, amire ma nem tudunk büszkék lenni (ezért is maradnak sokszor rejtve előző életek). Megváltoztatni nem tudom, de ha megtalálom a kulcsot, helyretehetek energetikai folyamokat.

Figyeltem, figyeltem a képsoron túl mit kell megértenem, felismernem, és erre is megjött a válasz.

Ugyanazok az emberek (bár most másik testben vannak) ugyanazt próbálják kiváltani belőlem: mást tesznek, mint amit én akarok, hogy újra keresztülmenjek ugyanazon, ahol elcsúsztam, de most másként reagáljak, másként döntsek, ne úgy tekintsek a dolgokra, hogy valamiben győznöm kell, mert nem erről szól.

Mégis rögtön akarással reagáltam, és vergődni kezdtem, mint akkor – hiába más a szituáció, más a környezet, más a szándék – ugyanazok a szereplők, és ugyanaz a kiváltó ok: nem az van, amit én tartok jónak. Normális esetben az ember legyint, és vállat ránt, na és, akkor mi van? De itt többszörös karmikus energiák kapcsolódnak össze, és mint valami belső háború kezdett el erőre emelkedni bennem a tudatosság nélküli emlékezés, összeadódott múlt és jelen, és kezdte elhomályosítani a mostani tudatos meglátásokat, megértéseket is. 

A megoldás nem az, hogy legyen az, amit én tartok jónak, ezért is tartom tiszteletben a másik fél döntését, eddig eljutottam. Mégis továbbra is szomorkodtam, forrongtam, mert akit szeretek, olyasmit csinál, amivel szerintem árt magának, és olyan indulatokat vált ki belőlem az a személy, akivel mindezt csinálja, hogy inkább mindkettőjüket eltolom magamtól.

Tovább peregtek a gondolatok bennem, ahogy a kristálykoponyát szorongattam a kezemben.

A megoldás nem hármónkról szól, csakis rólam, csakis saját magamról. Csakis akkor tudom kidobni azt, amit korábban főztem, hanem nem ugyanazt csinálom, mint amivel megfőztem!

A megoldás az, ha végre abbahagyom a belső harcot, amit kereszteslovagként folytatok annak terjesztéséért, amiben hiszek, mert a harc sikertelensége tesz szomorúvá. Attól vergődök, hogy nincs semmi olyan eszköz a kezemben, amivel rámutathatnék arra, hogy nekem lesz igazam, és csak kínzom magam, és kínzok mást is azzal, hogy próbálok rámutatni arra, amiről ő maga is tudja, hogy nem jó neki, de valami erő hajtja felé. Ez az erő a karma. Ez az erő a tudatosság hiányában feltörő ismétlés ereje. Ez az erő a tanító-aránypár, amiről tegnap írtam. Közelebb mész, távolabb szalad, elszaladsz, közelebb jön. A megoldás nem kettőnk felőli döntés. A megoldás a tudatos emelkedés, amihez el kell ismernem: az értékek, amikben hiszünk, nem veszítenek magukból azzal, ha más nem hisz bennük. Azt kell meglássam, hogy ha mások életében az én értékeim vesztettek is, nekem nem kell harcolnom, hiszen az én dolgom csak annyi, hogy ettől függetlenül hiszek-e bennük, követem-e őket olyan áron is, hogy akit szeretek, nem tart velem ennek útján. Ez az én hitemről szól. Mert amiben hiszek, az tud felemelni. Amiben hiszek, az tud belső erőt adni ahhoz, hogy feldolgozzam, bármi is történik. Míg ha harcolok, elveszítem az erőmet, és magamra maradok a veszteségeimmel, a fájdalmaimmal.

Hirtelen megjelentek előttem az emberi kapcsolatrendszerek, mint valami ábra. Egyik sem – a legszebb szerelem sem szól másról, mint karmikus adósságok törlesztéséről, tanításokról, tanítások megértéséről, közös feladatokról. Amit mi tartunk szeretetnek, annak semmi köze a nagy betűs, feltételnélküli Szeretethez – az csupán megélések összessége, amiket szeretet címszó alatt gyűjtögetünk elvárasainkkal. Minden egyes kapcsolatunkban a szeretet az, hogy felvállaljuk, kivel, milyen jellegű kapcsolatba keveredünk, kivel, milyen tanítások megértésébe vágunk bele (eképp a negatívnak megélt kapcsolódásokban is van szeretet). Amit mi élünk meg szeretetnek, abban az odaadás, rajongás, vagy épp az elutasítás stb. mind, mind csak törlesztés, valami reakció egy korábbi lépésünkkel hátrahagyott adok-kapok folyamatra.

A fehér lovon érkező hercegről emiatt derül ki egy idő után, hogy komplexusokkal küzd, kapcsolatfüggő, vagy épp kapcsolatrettegő és sorolhatnánk, mert “a fehér lovon herceg” image csak egy jel, egy jel arra, hogy meg kell valamit tanulnunk együtt. A szeretet pedig az, hogyan sikerül mindezt megtanulnunk, és valljuk be őszintén, többször kötnek le minket a csatáink, hogy győzzünk, minthogy abba belegondoljunk, hova kellene vezessenek ezek a csaták…

Egy csatát most lerakok. Mi, hogyan alakul, azt nem tudom, de érzem, ahogy enyhül a harag, amit azért éreztem, hogy nem sikerült, amit szerettem volna, és ezzel úgy éreztem az sem ér semmit, amiben hiszek, és az ebből fakadó haragot rávetítettem azokra, akik miatt szerintem nem sikerült, pedig ők nem tehetnek róla, vagy CSAK annyira tehetnek róla, mint én magam: együtt főztük ki.

One thought on “Amit főztél, meg kell kóstolnod

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!