Nem ijedtünk meg a hétvégi borús időjárásjelentéstől, így hétvégén nyakunkba kaptuk a tájat, és mesebeli, eső utáni illatok, és színek varázsa fogadott minket. Uticélunk kis hazánk újabb szegleteinek felfedezése volt, útvonalunk pedig időjárásterelő lett, több uticél közül arra mentünk, amerre kisütött a nap. Így jutottunk el újabb pálos kolostorromokhoz, és az ingókövekhez.

Egyre jobban elvarázsolnak az elemek: a víz, a föld, a fák, a növények, a kövek. Bekerültek a kommunikációs hálómba, és általuk teljesebb lett a világom. A mostani hétvégén az illúziókról tanultam, azok közül is az egyik legfontosabbról: az időről. A Bakony eredeit róttuk, mikor megint látomásom volt. Ezek mostanában mítikus állatok képével indulnak, mintha ők vezetnének ki beporosodott világunkból, és már megjelenési formájuk is annyira abszurd, hogy nem lehet nem felfigyelni rájuk, túlzottan kilógnak a realitásokból.

Egy hófehér unikornis képe ugrott be, és nem tudtam elmémmel szabályozni az irányt, amerre tartott, kénytelen voltam megadni magam, és követni, nem pedig fantáziával irányítani. Egy apró kis templomromhoz vezetett, ahol végtelen békesség érzet volt. A csapat nagyobb részét nem érdekelte, ezért alig pár percet tudtam eltölteni itt, ne szakadjunk szét, de a békesség szele átsüvített rajtam, és vágy zajaként megtelepedett bennem, hogy jöjjek ide vissza. Így is lett, másnap visszatértem ide egy másik csapattal, de ugyanannál a kis templomromnál egy teljesen más érzet várt rám. Ahogy üldögéltem ott csendben, rengeteg dolog futott át az agyamon, majd miután szépen lehámoztam róluk a felesleges rétegeket, kristálytisztán ott ragyogott az “idő” dimenziója, mely emléklenyomat-rétegeket húz elénk, amit összekeverünk a valósággal, így múlékonyságukat megakadályozzuk. Az idősíkok úgy szelik át világunkat láthatatlanul, mint a porszemek a légterünket, megérintenek bennünket egy-egy gondolat, érzés erejéig, és el kezdünk építkezni rájuk, mintha valós kövek lennének, így jön létre egyre ing(adoz)óbb valóságunk… apropó ingóbb, eljött az ideje, hogy én is meglátogassam az ingóköveket.

A neten olvastam róluk, a magyar Stonehenge-ként is emlegetik őket, és párhuzamba hozzák őket az Alföldi kunhalmokkal is, de érzetre ez utóbbiakkal semmi hasonlót nem éreztem, bár ezzel most már különösebben nem foglalkozok, hiszen megtanultam: bárhol is fordulok meg, ott idősíkok, emléklenyomatok kereszteződésébe kerülök, így amit “most” érzek, azt nem biztos, hogy legközelebb is érezni fogom, sőt, hiába ülsz mellettem, nem biztos, hogy “ugyanott” ülünk. Csak annyit, és pont annyit érzünk mindenhol, ami ott, akkor NEKÜNK szól! Mi pedig a világról alkotott saját leképeződéseinket tartjuk igaznak, és mivel máshogy képezzük le a világot, azt hisszük valamelyikőnk nem mond igazat , pedig teljesen másról van szó. A hétvégén még jobban felerősödött bennem, hogy nem az a fontos igazunk van-e, hanem hogy mit vált ki belőlünk vélt igazságunk. Ha arrogánsak leszünk tőle, kritizálunk, harcolunk, másokat lenézünk, akkor nem az Univerzum Igazságára találtunk rá, még másnak van itt számunkra az ideje.

Kirándulást kedvelőknek ajánlom az ingóköveket. Olyan, mint egy vidámpark! Újabb és újabb kövekre bukkan az ember, és minden egyes kő máshova vezet el. Van amelyik gyógyuláshoz, van amelyik elmélyüléshez, van amelyik a gyermeki énhez, van amelyik belső csatákhoz, fizikai nehézségekhez. Pont, mint az ÉLET! Eldönthejük, melyiknél időzünk többet. Pont, mint az Életben! Ne kössük meg az idő porszemeit nehéz, súlyokat hozó “kőtömbökben”! Hadd maradjanak porszemek, amik jönnek-mennek!

Ingókövek: