Szeretnék írni Nektek a hétvégéről. Pénteken úgy gondoltam, ki kellene próbálni a fizikai határaimat, amihez persze kell egyfajta őrültség is egy műtött térddel, mégis belevágtam. Társaim is akadtak hozzá, akik végtelen rugalmassággal kezelték a vezettetést, ugyanis az indulásunk reggelén dőlt el, hova is megyünk. Nem akartunk túlzásokba esni, hiszen másnapra a Gönci pálos kolostorrom felfedezése várt ránk. Nos, a szombati  nap ez utóbbit igazán megalapozta!

Szombaton reggel mikor felébredtem, egy mondat köszöntött a fejemben: “Menjetek el Pilisszentkeresztesi pálos kolostorromtól a Klastrompusztai pálos kolostorromhoz, annó a pálosok is gyalog közlekedtek.” Laikus révén fogalmam nem volt, ez milyen útvonalon lehetséges.

Előkaptuk a Pilis térképet, és feltűnt, hogy az egyik útvonal része koponyaforma. Ezt választottuk. Reggel 10-kor indultunk el rövid meditáció után a Pilisszentkeresztesi kolostorromtól. Végtelen jó kedvvel, sziporkázó viccelődéssel haladtunk, míg észre nem vettük, hogy műút közeledik, ami a térkép szerint nem arra van, amerre mi szerettünk volna menni. Kiderült, rossz felé fordultunk, így irány vissza, megkerestük azt a pontot, ahol letértünk a tervezett útvonalról… Érdekes, pont a koponya felső része előtt történt. Mikor visszakeveredtünk a koponya részhez, eldöntöttük, hogy néma csendben sétáljuk végig, de nem bírtuk ki. Egyszerűen nem tudtunk betelni a gyönyörű látvánnyal és ennek hangot is kellett adnunk. A természet pont most éledezik, minden csupa zöld, virágok mindenfelé, és a lelkesedéstől még tele volt a fejünk mindenfélével, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább beszélgetünk, de közben, párhuzamosan a fejünk fölé fókuszálunk.

Nemsokára megálltunk falatozni is, pontosan 4 farönk várt ránk, és egy kis csalán. “Hamuban sült pogácsát” fogyasztottunk, majd egy rövid meditáció után folytattuk utunkat. Az agyi rész következett. Amikor egészen vad vizekre eveztünk a sztorizásainkkal, hirtelen zajra lettünk figyelmesek. A bokrok megmozdultak, és nagy robajjal 4 szarvas (2 hím, 2 nőstény) ugrott ki a bokrokból kb. két méterre tőlünk, szinte átrepültek az út felett és robogtak tovább. Ledermedve álltunk és élveztük az utánuk maradt illatot.Olyan élmény volt, mint amikor rohangálnak a gondolatok, valami sokkolóan kizökkent, és beáll a csend. Ez a csend azonban még csak a döbbenet csendje volt, de ezzel kezdődött meg a “csend felé tartó utunk”. Annyira közel voltak a szarvasok, pont négyen, mint mi – személy szerint jó pár percig az élmény hatása alatt voltam, egyszerűen elakadt a szavam.

Az első nehezebb szakasz az agyi rész után kezdődött. A szakasz neve “Simon halála”. Most ugyan épp lefelé vitt a meredek, köves szakasz, mégis viccelődtünk, tudván, hogy visszafelé is erre fogunk jönni, és lehet ottjártunk után átnevezik, mert nem bírjuk szusszal. Ezután újabb felfelé vezető rész jött, ez vezetett el minket a Klastrom sziklákhoz, ahonnan gyönyürű kilátás várt ránk, de számomra az igazán megható élmény az volt, amikor feltűnt előttünk a Klastrompusztai pálos kolostorrom. Többször voltam már itt, buszos kirándulással, autós kirándulások során. Mindig csak kiszálltunk a parkolóban a járgányból és 2 perc sétával már a romok közt mászkáltunk. Most sajgó lábujjakkal, remegő lábakkal, kipirult arccal, és hihetetlen boldogsággal érkeztem. Meditálni sem volt ihletem, egyszerűen csak ültem ott, és néztem ki a fejemből. Nem mert annyira fáradt voltam, egyszerűen olyan csend volt bennem, de ez sem az igazi, belső csend volt még. Úgy tudnám leírni, hogy ebben a csendben veszi át az elmétől a szív a szerepet, és ehhez az elme egy pillanatra elhallgat és megnyílik egy “ajtó”. Az addigi felfedezés átlépett egy mélyebb átélésbe.

Nem sok ideig maradtunk, hiszen 4 óránkba telt idáig eljutni, és még vissza is kellett érjünk, sötétedés előtt, úgyhogy indultunk is. Nekem a visszavezető út első szakasza volt a legnehezebb fizikailag. Látványra olyan érzés volt, mintha megnyílt volna előttem a föld, és egy mélyedésben kaptattam volna fel a meredek úton. Jobbról- balról földfalak, melyekből lógtak ki a fák gyökerei tekervényes, gyönyörű alakzatokban. Nem volt egy igazán hosszú szakasz, de nekem végtelennek tűnt. Meg-megfordult a fejemben minek kellett belevágni. Ezt követte “Simon halála”, ahol valami tényleg “meghalt” bennem. Feladtam a testi jelek vizsgálgatását, itt léptem túl az addig hitt saját határaimat, és talán ez a két szakasz csendesített le végleg. A koponya alsó szakaszát már egész csendesen bandukoltuk végig, egyetlen panaszszó nélkül. Egy-két poén még elhangzott, hogy épp a bölcsességfognál tartunk, de belsőleg valahogy addigra teljesen átjárt bennünket a természet. A lábaink jelezték, hogy jó pár órája rójuk már az utakat, de meg sem fordult bennünk, hogy leüljünk, része volt az élménynek. Valamiféle megfogalmazhatatlan lendület vitt bennünket előre, és nem győztük kapkodni a fejünket, annyi gyönyörű természeti jelenség kísérte utunkat. Már nem adtunk neki hangot, mint utunk elején, csak szívtuk magunkba. Nem panaszkodtunk, csak megéltük ami épp jött, tudván ezért jöttünk!

Mikor visszaértünk a Piliskeresztesi kolostorromhoz, megint leültünk egy rövid meditációra. Meg sem közelítette a reggeli meditációt… egészen más élmény volt, egészen más mélységgel…

Sokszor hisszük azt, hogy csendben vagyunk, csak mert elhallgatunk, csak mert elakad a szavunk, csak mert épp mást hallgatunk, vagy csak mert témát váltottunk tudatosan, és ami felkavaró, hirtelen árnyékba vonul. Gyakran viccel  meg minket az elménk különféle fortélyokkal, hogy elvonja a figyelmünket arról, hogy szeretnénk valóban lecsendesíteni.

Az elme valós csendje azonban nem érhető el könnyedén, azért igazán tenni kell. Ez olyan csend, amiben benne van a szív csendje is. Az elme valós csendjét nem úgy írhatjuk le, hogy nincs az elménkben semmi (semmi gondolat) hanem úgy, hogy a SEMMI beköltözött az elménkbe a szívünkön keresztül és ez a SEMMI vezeti minden gondolatunkat – ami indulhat megélésünkben pozitívan, vagy negatívan, épp csak a SEMMI vezetésével kilábal ebből a pillanatnyi megélésből, és átalakul megértéssé, építő tapasztalássá, bölcsességgé. Ennek bejárt íve maga az élet. Ennek dualitásmentes állapota maga a Csend.

(SEMMI = duálmentes állapot, nevezhető bárhogy, Univerzum, Teremtő, Isten stb.).

Az elme lecsedesítése tartósan nem lehetséges a szív, az érzelmek lecsedensítése nélkül. Az érzelmek pedig nem csendesülnek tapasztalás nélkül. Az elfojtások rengeteg zajt tudnak adni. A földi élet az érzelmek paradicsoma – legyenek azok pozitív, vagy negatív érzelmek; egyforma gyümölcsei a földi létnek. Amíg az elme minősíti őket, addig nem nyílik meg az elme ajtaja a szív felé, hogy egy mélyebb csendnek adhassa át helyét, amelyben ugyanúgy lehetnek történések, megélések, épp csak magasabb szintű megértés fogadja azokat. A csend nem pusztán szavak, gondolatok megléte, vagy hiánya. A csend belső érzelmek hullámainak kezelése. A földi élet pedig maga a hullámok gerjesztése.

A BELSŐ CSEND nem jelent impulzusok nélküli életre szorítkozást. Ez egy olyan létforma, ami bármit megenged nekünk a maga szabályaival, csak együttműködni kell megtanulunk vele – ahogy a víz is felduzzadhat áradáskor, de visszavonul apály idejére, és nem siratja az elpárolgott vizet. A CSEND nem valami elhallgatása, elfojtása, eltolása, hanem bármi meghallgatása, megélése, megértése, befogadása, feldolgozása. A CSEND a legszebb zene ihletője, komponálója, előadója és hallgatója egyben! A mi tudatlan elménk zajong közben