Régóta keresem az újat, és végtelen könnyedség és öröm tölt el a Spirál Fórum által hozott dolgokkal. Bárkit segít, aki ugyanígy örömét látja benne, mert az öröm az élet alapeleme és élni vagyunk itt. Ez az öröm nem puszta átmeneti lelkesedés, rajongás, eufória, hanem egy egészséges, egyszerű, tiszta érzés – a belső mosoly, a Teremtő felismerése önmagunkban, másokban.

Akiben megvan a belső mosoly, az nem vetélkedik, nem irigykedik, nem panaszkodik. Jól van azzal, ami épp történik. Akkor is, ha különféle emberi érzéseket vált ki belőle, amik megcibálják mindaddig, míg meg nem jön a megértés, de pont erről szólnak a tanulási folyamatok: valami létrejön, fennmarad, elpusztul; kiváltódik, felismerjük, átöleljük és eltűnik. Ezek időarányának kell változnia, és nem magának a folyamatnak. A régi rendszer a fennmaradás szakaszát húzza-vonja, tolná időben, ezért rugalmatlanná vált. EZ A TEGNAPI KAPU ÜZENETE!

Az akarás nem más, mint a középső fázishoz való ragaszkodás: megszületsz – élsz – meghalsz; bántanak – megbántódsz – megbékélsz. Minden három fázisú, és természetesen hullámzik. Amivel harcolunk, amit elfojtunk, azt próbáljuk tartani középső szakaszában. Minden érzelem jön, vagy megy, így természetes. Az ember bűntudattal, minősítéssel tartja a középső fázist. Bele AKARUNK szólni az időtartamába, azt hisszük ez a teremtés. Mekkora tévedés! Aki ezt megérti, az be tud lépni a kapun. Aki ezt a működést meg tudja változtatni, az bent is tud maradni. Megkaptuk a lehetőségét, szeretve vagyunk, nagyon!

A kapu nem úgy értendő, hogy fix ajtó, amin be lehet sétálni. A kapu BELSŐ KAPU. A sok kapun túl, legbelül pedig a végtelen Univerzum, a Teremtő, a Semmi, a Szív, a Névtelen van, oda vezetnek a kapuk, portálok, ki hogy nevezi.

„Sodródni az árral” már nem pusztán vak hitet jelent. Nem kell becsukni a szemed, mert akkor csak egy farönk vagy, amit végig rángatnak egy úton úgy, hogy semmibe nem szólhat bele. Száguld a hajó, rákötöm a farönköt és az ide-oda csapódik, ütődik. Nincs benne semmi tudatossá. Az új korszak emberének nyitva van a szeme, és aktívan részt vesz magában a megélésben társteremtéssel. Olyan, mint egy vízisíző, aki hozzá van kötve a hajóhoz. A hajó sebessége adott, a víz mélysége adott, a vízben lévő akadályok adottak, de a vízisíző nem csak csapódik akadálytól akadálynak, hanem szabad akaratával manőverezhet, még élvezheti is a vízisízést. Csak a tempót, a vízmagasságot kell tiszteletben tartsa, és mindazt, amit az Univerzum elé tesz. De mint Ember, szabad akaratával tudja élvezni azt, hogy ezen körülmények tiszteletben tartásával élményt tud teremteni önmagának és nem csupán áldozata, hogy épp mibe koppan a feje.

Ez a mai üzenet. Nem azzal kellene elfoglalnunk magunkat, hogy a középső szakaszt megváltoztassuk, a harmadik szakaszt megpróbáljuk elkerülni, elég lenne pusztán mindent annak megélni, AMI, hiszen az időzítés, hogy valami megszületik, egy bizonyos ideig fennáll, majd eltűnik természetes. Ha a szakaszokat, amiből tanulhatunk eltorzítjuk, megváltozik, hogy miről szól a tanításuk és egyre nehezített ismétlésekbe futunk. Ekkor jönnek a fájdalmas megélések, amik egyre erőszakosabban próbálják felhívni a figyelmünket arra, ami a valós tanítása az eseményeknek.

Vagyis ha jön egy érzelem, nem kellene bántani magunkat miatta. Ettől nem vagyok rossz. Igenis lehetek szomorú, lehetek haragos, mert ez született meg bennem, hiába próbálom elfojtani, ha még tanulnivalóm van vele. Tiszteletben kell tartani, hogy isteni tanításként ez kellett, hogy megszülessen bennem. Viszont mint vízisíző, tudatos ember, legyek tudatában, hogy ezeken az „akadályokon” hogyan tudok gyorsan keresztülmenni, és ne cipeljem magammal a hátamon. Ha nem tudom elkapni a tempót, jön a következő dolog, ami meg fog születni, és előbb-utóbb egy puttonyos télapóként fogok görnyedezni a súlyok alatt a vízisín, akinek egyre kevesebb mosoly van az arcán a fáradtságtól.

Ez a folyamat tanít meg társ-teremteni, együtt működni az Univerzum ciklusaival, ez a folyamat tanít meg bennünket úgy élni, hogy azt élvezni is tudjuk.