A Spirál mai üzenete: A lelkesedés még nem stabil középút, csak motiváció. Ne keverd össze, mert zavarni fog, hogy nem tudod tartósan fenntartani, hiszen eredményfüggő.

A mai kommunikációs tréningünkön az őszinteség és a véleménynyilvánítás került szóba, ami egy nagyon érdekes téma. A kiindulási pontunk egy társunk megosztása volt, aki őszintén beolvasott a főnökeinek, és örömmel töltötte el, hogy őszinte volt, hogy felmerte vállalni, amit gondolt.

Ám amit érzünk, gondolunk, az nem mindig ugyanaz, mint amit később ugyanarról érezni, gondolni fogunk, hiszen ahogy bővülnek az információink, ahogy tágul a rálátásunk, ahogy múlik az idő, úgy változhat a saját igazságunk is. Hogy mit, hogyan kommunikálunk ki, az egy aktuális energetikai képet ad rólunk, bármi is legyen a kommunikáció tárgya. Hiába érezzük mi azt ott, akkor megfelelőnek, igazságnak, az igazság sohasem végső, mindig képlékeny, és nem csak az „ott”-ról és „akkor”-ról fog szólni a kommunikációnk, hanem a jövőt illetően is utakat kovácsolunk vele magunk elé párhuzamosan, amit tetszik, nem tetszik, nekünk, magunknak kell majd végigjárnunk. A kommunikáció – legyen belső, vagy külső – egy híd, ami eljuttat egyik ponttól a másikig. Érdemes megnézni, melyik híd hova visz, mielőtt rálépünk. Energetikailag ez is őszinteség, nem csak az, hogy tényekben kivel, mit közlünk.

A tudatos ember nem csak azzal foglalkozik, hogy éppen mit tart igazságnak, épp mit gondol, mit érez, hanem azt is megfigyeli, miért tartja azt igazságnak; miért érzi azt, amit érez, miért gondolja azt, amit gondol. A tudatos embernek nem az a fontos, hogy milyen érzés, amikor igazunk van; még csak nem is az, hogy mi lehet az igazság; hanem hogy meglássa, milyen magokat vet el a MOST-al, milyeneket fog learatni a tegnappal.

Amit érzünk, és gondolunk, az nem tartozik mindig mindenkire, elsősorban azért nem, mert nem egyforma a megértési, megítélési képességünk. Az őszinteség az, ha saját belső értékeink szerint igyekszünk haladni, de saját igazságainkat nem erőltethetjük rá másokra is, ezért oda kell tudni figyelni arra, éppen kivel kommunikálunk: MAGunkkal (eredőnkkel), saját magunkkal (birtokolt énképünkkel), vagy épp egy másik személlyel… esetleg egyszerre minddel.

Hadd hozzak egy példát arról, hogyan tudom saját igazságomat többféleképpen kikommunikálni, és melyik hogyan fog rám visszahatni. A szituáció maradjon az, hogy a munkahelyemen tele van a hócipőm azzal, ahogy a külföldi dolgozókat kihasználják, ahogy alacsony bérért túldolgozatnak, és egyre csak forrongok belül, hogyan fordulhat ilyen elő. Végül találok egy másik munkahelyet, és mielőtt eljövök, elmondom a véleményem a munkáltatónak, mert egyszerűen közölni akarom vele. Ha már úgy döntök, hogy ki akarom mondani, többféleképpen is megtehetem.

1. Közlöm, mennyire felháborít, hogy mit, hogyan csinálnak, másokat mennyire kihasználnak, panaszkodok, hogy ez milyen igazságtalanság, manipulálnak; ezért eljövök onnan.
2. Közlöm, hogy saját meglátásom szerint másokat kihasználnak, megvisel ezt látnom, és mivel saját megélésem nem tudom kezelni (a rendelkezésre álló információ alapján pedig ennyit látok), eljövök onnan.

Az 1. verzióban úgy mondom el, amit gondolok, hogy azzal minősítek, elítélek. Majd kihasznált embereket használok fel arra, hogy magamat többnek érezzem (megvédem őket), és ezzel be fogok vonzani olyan szituációkat, amikben engem fognak minősíteni, ahol én kerülök az érme túlsó oldalára, mert erőviszonyokat mozgatok meg az ítélkezésemmel energetikailag úgy, hogy nem veszem figyelembe a láthatatlan karmikus szálakat.

Semmi ilyen szándékom nem volt, épp csak nem tudtam, hogy az energiák nem arról szólnak, hogy pontosan mit is közlök, hanem arról, hogy mit nem értek az Élet dolgaiból, hol van tanulnivalóm az egyensúlyról. Az Univerzumban az Igazság az Egyensúly, ami nem csak egy életünk alapján vett mérlegelés. A minősítés egyfajta hatalmi harc az energiákban, eltérít az egyensúlytól. Gyakori, hogy összekeverjük a véleményt a minősítéssel. Mi a különbség köztük? A vélemény meghagy szabadságot, saját érzelmeinkben, másokéban; míg a minősítés elítél, kötni próbál, saját érzelmeinkben, gondolatainkban merevvé tesz, mások felé pedig elvárásokat üzen.

Miért kell tudatnom a főnökömmel, hogy kihasznál másokat? Vajon ő nem tudja? Nem inkább magamról akarok valamit közölni, hogy nem értek egyet vele, hogy én ilyet nem tennék, hogy ezt elítélem? Számtalan kérdést fel lehetne tenni, vajon mire is irányul az őszinteségi rohamom? Ha megtalálom, akkor kerülhetnek számomra egyensúlyba az okok és okozatok, és nem csak átmeneti igazságokon fogunk lovagolni, hol “magas lóról lenézve, hol a lovak lábai alatt tipródva”.

A 2. verzióban ugyanúgy elmondom őszintén mi a meglátásom, de saját “hibámat” adom meg indokként, hogy eljövök (nem tudok mit kezdeni a meglátásaimmal). Nem arra fektetek hangsúlyt, hogy másokat vádolok, nem ítélem el mások döntését (ki hogyan dolgoztat, ki hogyan dolgozik). Továbbá azt sem hallgatom el, hogy mi az én meglátásom, ami mellett azt lépem, amit én szeretnék lépni, és meghagyom másoknak is, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Persze ezt a változatot nem igen választaná senki, mert a mai világ bolondnak nézné.

Legtöbben hallgatunk, elhallgatunk, félünk megosztani, ám az is egyfajta kommunikáció, ami egy idő után fojtogat, ha nem törünk ki belőle (ez utóbbi többnyire már túlzásokkal történik). Ha támadunk, egy idő után támadva leszünk (valószínűleg egy teljesen más szituációban, nehogy értsük az összefüggéseket). Ha csak próbálunk mindig, mindenki kedvébe járni, kerüljük a konfliktusokat, véleményünk felvállalását, akkor nagy valószínűséggel elveszítjük a döntésképességünket, és egyszercsak egy olyan helyzetbe fogok beleszorulni, ahonnan képtelenek leszünk kimozdulni, és csak tehetetlenül vergődünk.

Akkor mit tegyünk? Lépjünk úgy, hogy legyünk tudatában, hogy a mosttal párhuzamosan a jövőben is lépéseket teszünk.  Míg a MOSTban eldönthetjük, hogy mit lépünk, és hogyan lépjük azt meg, a vele húzott párhuzamos sík már kötelező megélésként fog visszavetülni ránk.

Tudatos döntéseket hozni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Az egyetlen felé vezető út a mély önismeret (ami csak a rengeteg akarás letételével kezdhető el). Minél jobban ismerjük meg saját reakcióinkat, saját középutunkból való kilengéseinket, hogy lássuk az inga, ha kimozdul, minek fog nekiütközni, és az ütközés merre fog tovább billenteni. Hallgathatunk kifelé, de már maga a gondolat, érzés is kommunikáció, hiszen minden energia, rezgés. Ha csak azt a rezgéstartományt tartjuk kommunikációnak, amit az emberi fül hangként értelmezni tud, sok értetlen pillanatunk lesz, mert nem látjuk a hidakat, amiken átsétáltunk.