Amikor haladnánk, de nem tudunk, akkor ellentmondásba kerülünk önmagunkkal. Meggyőzzük magunkat annak ellentétjéről, amit szeretnénk, hogy ne tűnjön kudarcnak, hogy nem tudunk haladni. Felváltva latolgatjuk: Lépjek? Ne lépjek? Várjak? Ne várjak? S ha ez sokáig fennáll, arra felfigyel a testünk, és egyszer csak „megszólal: Most akkor mit akarsz?”

Velem is ez történt.

Szombaton előadáson voltunk egy templomban, ahol igencsak hideg volt. Készültem, s hoztam jó meleg pelerint, mert a derekam pár napja jelezgetett itt-ott, apró fájdalmakkal. Ám megláttam egy kislányt, aki előttem didergett, így odamentem, ráterítettem a pelerint, nehogy megfázzon, majd mosolyogva hallgattam tovább az előadást, miközben össze-vissza feszengtem a fagyos hidegben. Estére alig tudtam mozdulni, úgy beállt a derekam, megfázott, begyulladt valami ideg, és egy figyelmetlen mozdulatnál olyan fájdalom nyilallt belém, hogy szakadt rólam a víz, potyogtak a könnyeim. A csigolyák mind egy irányba rándultak, és attól kezdve nem tudtam se ülni, se feküdni, se álldogálni, se menni, csak lüktetett, sajgott mindenem.

Miközben fekvésre voltam ítélve, rengeteg gondolat, és érzés mozdult meg bennem. Olyan élmény volt, mintha bezártak volna egy cellába a saját elmémmel. Úgy gondoltam kihasználom a kényszerbörtönt, és megvizsgálom, ki is a cellatársam.

Először mindenféle aggodalom lett rajtam úrrá. Azután átváltott együttérzésre, milyen szörnyű lehet azoknak, akik folyton ilyen fájdalmakkal küszködnek. Majd ezt is felváltotta egy újabb gondolat, mely mély nyugalmat hozott: „Egyszer vége lesz. Éld ki, amit ez az állapot adhat. Egészségesen, fürgén ugyanez nem tudna megmozdulni benned”. Amikor megnyugodtam elaludtam. Talán most aludtam ki az elmúlt év rohanását. Mikor felébredtem, tovább fürkésztem a csendes szobában az elmém, és egyre több gondolat jött, amit erős érzelmek követtek. Vicces volt megfigyelni, hogy csak feküdtem, semmi külső inger nem ért, mégis váltakoztak bennem az érzelmek. Ha jobb állapotban lettem volna, valami cselekvéssel elterelem róla a figyelmem, de most mást kellett kitalálnom. Az irányítás átvételét választottam. Feltettem magamnak egy kérdést, hogy arra fókuszáljon az elmém: „Mi az, ami lebénít az életemben?” – s az elmém, mint egy eminens kisdiák, már ontotta is a válaszokat, életszituációkat. S bár sokféle gondolat érkezett, feltűnt, hogy EGY makacsul ismétlődgetett. Egy szituáció, amit hónapok óta nem tudok megoldani magamban. Ahogy ezt kiszúrtam, felváltotta a gondolatokat egy atyáskodó, belső hang:

„Csak lépésről lépésre haladhatsz, és csak a megfelelő lépésekkel. Lebénít a lépéseidben az, hogy mennyiszer reménykedsz másokban, és tőlük teszed függővé, mit lépsz. A jóhiszeműséged, a bizalmad, a naivitásod önmagad győzködésére, magad, vagy mások felmentésére használod olyan helyzetekben, amikor nem sikerül haladni, és közben bénultan várakozol.”

Ez a gondolat hirtelen harangot kongatott a fejemben. Kell a fekete, hogy meglássuk a fehéret. Kell a „bénulás”, hogy feltűnjön, nem haladunk.

A belső erő nem biztos, hogy az, ha folyton csak várunk, tolerálunk, elviselünk, tűrünk. Az is mindenképpen erőfeszítés, de inkább felőrli a belső erőt, nem táplálja, és egy idő után leteszünk az álmainkról. A belső erő az, amikor meglátod, hogy valami nem jó neked, és van erőd továbblépni (legalább önmagadban), le tudsz mondani az általad feltételezett jóról, ami csak benned létezik, hiába várod a környezetedtől, a környezetedben. Ezzel nem magáról bármi jóról mondasz le, hanem az akarásról, hogy elérd, miközben  újabb, és újabb időt adsz valaminek, ami csak rombol; ami eltérít valami reményében attól, ami MOST VALÓJÁBAN van.

Azt mondják a remény fontos. Ezt jól belénk verték, holott a reménykedés a jövőre irányul, hogy elvonja a figyelmet a jelenről, és ez sokszor döntésképtelenné, befolyásolhatóvá tesz. Más tudatában lenni annak, hogy valami lehet másként is megfelelő változásokkal, és más reménykedve illúziókat gyártani, és az igazság elől elbújni. A reménykedés gyakran önmagunk apránkénti eltemetése. Egészen más dolog a HIT. A hit nem őröl fel. Nem szorít időkorlátok közé, míg a remény minél hamarabb akar, s akarás közben elveszíti időérzékét, és fel sem tűnik, mióta várakozunk valami reményében, ahelyett, hogy valami eredményre vezetőt léptünk volna.

Miután ezt végigfuttattam magamban, úgy gondoltam egy kis zenehallgatás belefér a nagy megfigyelésekbe, és a következő dal szólalt meg… vicces! A fekete-fehér

Nos, csak akkor van szükséged a fényre, mikor épp csak pislákol
csak akkor hiányzik a nap, mikor a hó tombol
csak akkor jössz rá, hogy szereted, mikor elengeded

csak akkor tudod, milyen volt jó kedvűnek lenni, mikor kiborulsz
csak akkor gyűlölöd az utat, mikor az otthontól távol vonulsz
csak akkor jössz rá, hogy szereted, mikor elengeded

és hagyod, hogy elmenjen…

Bámulod a pohár alját
remélve, hogy egy nap megtudsz egy álmot tartani
de az álmok lassan valósulnak meg, és mind gyorsan véget érnek

magad előtt látod, mikor a szemed becsukod
s egy nap talán megérted
miért „hal” meg minden, amihez „hozzáérsz”

de csak akkor keresed a fényt, ha már alig pislákol
akkor hiányolod a napot, mikor a hó tombol
akkor jössz rá. hogy szereted, mikor elengeded.

csak akkor tudod, milyen volt jó kedvűnek lenni, mikor kiborulsz
csak akkor gyűlölöd az utat, mikor az otthontól távol vonulsz
csak akkor jössz rá, hogy szereted, mikor elengeded

A plafont bámulod a sötétben
ugyanazok az üres érzések ülnek a szívedben
mert a szerelem lassan jön, és oly gyorsan áll tovább

Mikor elalszol őt  látod
de meg nem érintheted, meg nem tarthatod,
mert túlzottan szeretted, és túl mélyre haladtál

Nos, csak akkor van szükséged a fényre, mikor épp csak pislákol
csak akkor hiányzik a nap, mikor a hó tombol
csak akkor jössz rá, hogy szereted, mikor elengeded

csak akkor tudod, milyen volt jó kedvűnek lenni, mikor kiborulsz
csak akkor gyűlölöd az utat, mikor az otthontól távol vonulsz
csak akkor jössz rá, hogy szereted, mikor elengeded

és elengeded… hagyod, hogy elmenjen… elengeded

mert csak akkor keresed a fényt, ha már alig pislákol
akkor hiányolod a napot, mikor a hó tombol
akkor jössz rá, hogy szereted, mikor elengeded.

csak akkor tudod, milyen volt jó kedvűnek lenni, mikor kiborulsz
csak akkor gyűlölöd az utat, mikor az otthontól távol vonulsz
csak akkor jössz rá, hogy szereted, mikor elengeded…