Mikor a tengerpart képét nézzük, gyönyörűségesnek látjuk a víz, a napsütés, a fehér föveny összhangját, összképét, békéjét. Bele sem gondolunk abba, milyen folyamatok alakították ezt a képet ilyenné: a víz mozgása mennyi homokszemet szakított el egymástól, a nap hője mennyi vízcseppet választott el egymástól, a szél mennyi részecskét helyezett át más helyre. Talán a Teremtő is így tekint le ránk, csak a szépségünket látja, és nem érzi át a fájdalmat és félelmet, amivel átrendeződnek kapcsolataink, életminőségeink, terveink, sejtjeink egy-egy szükségszerű változás melléktermékeként.

Az átrendeződés folyamata, a megsemmisülés, az elmúlás, az átminősülés nem jár eredendően fájdalommal. Egyik sem azért történik, hogy meggyötörjön bennünket, hogy megszakadjon bele a szívünk – a félelmek, a szenvedés az Ember tudatosságszintjének csökkenésével fejlődött ki. A tudatosságszintünk pedig olyan mértékben zuhan, amilyen mértékben távolodunk az Egységtől, a Teremtőtől. Mivel mindenre azt gondoljuk, hogy birtokoljuk, a miénk, jár nekünk, kialakult a ragaszkodásunk, kötődésünk, veszteségérzetünk. Ha nem birtokolhatjuk, ha nem úgy tudhatjuk magunkénak, ahogy mi akarjuk, az kudarc, szomorúság, veszteség. Az elmúlás, átalakulás azonban szükségszerű része létformánknak, és amíg veszteségnek éljük meg, addig örök rettegésben élhetünk, és örök veszteseknek könyvelhetjük el magunkat – hiszen egy nap mind meghalunk, és mindent “elveszítünk”, amit magunkénak gondoltunk.

Az Univerzum azonban nem tudja mi az, hogy veszteség! Ahogy a Nap ontja a meleget, ami párologtatja  a vizet, ahogy a víz ereje elmossa a homokot a partról, ugyanolyan természetességgel alakul életünk, jönnek-mennek benne emberek, érzések, gondolatok, sikerélmények, kudarcélmények, tudatosságszintek. Egyetlen dolog vezethet ki bennünket a veszteség fájdalmából, ha újra közelíteni kezdünk az Egység, a Teremtő felé és megértés tölti ki a fájdalmat, szenvedést, veszteséget, ahogy a mese is mondja…

“Egy ember egy éjszaka azt álmodta hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két párhuzamos lábnyomot látott a homokban; az egyik az övé volt, a másik az Úré. Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat. Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. Arra is rájött hogy ezek élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira estek.
Nem hagyta nyugodni a dolog és megkérdezte az Urat: – Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök hogy követlek,akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád.
Az Úr így felelt: – Drága gyermekem! Szeretlek és soha el nem hagynálak! Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakot élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek…”