Tegnap kinéztem a vonat ablakából, és a felhő formája olyan volt, mint egy spirálisan örvénylő tornádó, ami végigsöpör a napimádó békés napraforgó táblán, ám ez az örvény nem zavarta meg a napraforgók idilli képét, sőt felerősítette azt. A fénykép sohasem tudja visszaadni a látványt, az érzetet, amit nekünk nyújt, amit látunk – ugyanilyen jelenség, mikor azt mondjuk valakinek: szeretlek. Aki hallja, aki olvassa, sohasem fogja ugyanúgy értelmezni, ahogyan mi. Erről szól az Egységtől való elszakadásunk világának felfedezése, ami bátorság nélkül csupa félreértés, karmikus bonyodalmakat szövő felfedezetlen rejtély marad.

Mint minden, a szeretet sem csak fekete vagy fehér, van vagy nincs, hanem örvénylő minőségek sokasága, és az éppen felülkerekedő minősége alapján hisszük azt valakiről, hogy szeretjük, vagy nem szeretjük, pedig alapból MINDENKIT EGYFORMÁN SZERETÜNK, csak túl sok a karmikus bonyodalmakat szövő felfedezetlen rejtély, ami a tudatosságunkból való vesztéssel életről-életre fennmarad, és gyűlik, és mostanra arról hisszük, hogy jobban szeretjük, mint mást, akivel karmikus adósságaink vannak. Legtöbbször a szeretetünk adósságtörlesztés, ami a kiegyenlítődésig egyfajta börtön: se veled, se nélküled: szabadságunk elveszítése. Ezért olyan megviselő az eddigi üzemmódunkkal a Vízöntő korszaka, ami próbálja visszaadni a szabadságot, és igyekszik elszakítani hamis szeretetképektől.

Létünk egyik legnehezebb tanítási folyamata a földi szeretetminőségeinkből való felemelkedés, ha úgy tetszik, felszabadulásunk, aminek igen nehéz fázisai vannak, hiszen kapcsolat rendszereinket érinti, amik “programjaink szerint” énképünk biztonságát adják.

Mi lesz velem, ha elveszítem? Mihez kezdjek nélküle? Mit tegyek, ha mást is megszeret? Mit tegyek, ha mást szeretek meg? Mit kezdjek az egykori ígéretekkel, a kötelességtudattal, ha már nem szeretem, ha nem érzem jól magam vele? Mit kezdjek az egykori ígéretekkel, a rám nehezedő terhekkel, ha már nem szeret, nem érzi jól magát velem? Hogy szeressem magam nélküle? Hogy szeressem magam vele? Hogy mondjam meg neki, hogy másként érzek? Hogy lehetek mással is, akivel jól érzem magam, ha őt bántja, ha ő nem akarja? Hová lett az őszinteség és béke? HOL VAGYOK ÉN ebben az egész viszonyrendszerben??? 

Ismerősek az érzések? Ismerősek a gondolatok? A Vízöntő nem életre szóló stabil kötődésekről szól, hanem a karmikus törlesztések alóli felszabadulásról – mint folyamat, mint működésforma, és ebbe kell megtanulnunk beleilleszkedni. Ez nekünk új, ezzel nem tudunk mit kezdeni, és mivel megzavar minket, fáj, kínoz; átállás helyett az elménk stratégiákat dolgoz ki, hogy átvészelje az ilyen, és hasonló helyzeteket, és erre a legnagyszerűbb találmány az önámítás, önszuggeszció, érzelmi zsarolások, manipuláció, megalkuvás, kompromisszumok és az érzelmek elmebeli átminősítései – amivel próbáljuk egybentartani a bomladozó régit. Kit, mit szeretünk ezzel?

A valós szeretet ezerarcú – benne van az együtt, és egymás nélkül egyaránt, fájdalom nélkül. Arcainak változása, ha fájdalmat okoz, az nem a szeretet része, hanem ragaszkodásaink, énképünk merevségének ropogása. A Vízöntő nehezen tűri a merev formákat. Amíg a víz képes lágyan átölelni, felszínen ringatni, örvényével táncba emelni, addig úgyanúgy képes a mélybe taszítani, elsüllyeszteni, kettétörni, örvényével olyan irányokba sodorni, amik meggyötörnek minket, mindezt úgy, hogy az egész folyamat irányának kulcsa végig a mi kezünkben van! Tőlünk függ lebegünk, vagy süllyedünk. Tűlünk függ pusztít, vagy tisztít az örvénylő, energetikai “tornádó”, hiszen mi adunk neki pólust a félelmeinkkel, ragaszkodásainkkal, vágyainkkal, vagy őszinte szándékunkkal, hogy abbahagyjuk az akarást, minősítést, elvárásokat.

Az idő már nem tényező, csakis a szándék az. Várakozással időhúzással semmire nem lehet menni, és mindannyiunknak meg kell hoznunk a magunk áldozatait. A mi döntésünk, mit áldozunk fel nincs kecske is, és káposzta is –  valamit el kell engednünk: legyen az énképünk egy része,vagy akár teljes eddigi énképünk; meggyőződések, szokások, berögződések; anyagi javak, személyek, gondolkodásmódunk, életstílusunk stb. attól függ, mi szolgálja áttörésünket a régiből az újba. Csak azt lepik meg az élet történései, folyamatai, aki nem talál vissza önmagához, ezért nagyon fontos az önmegismerés, mert csakis önmegismeréssel tudjuk felismerni milyen belső, és külső szándékok mozgatják életünket…csakis így tudjuk a Vízöntő örvényeit segítőként, és nem ellenségként megélni.