Vannak rendszerek, amik ok-okozati folyamatokkal vezetnek vissza tüneteket a kiváltó okokhoz, pl. gyerekkori trauma, és úgy tűnik remekül működnek is. Egy ideje azonban nem hiszek már az ilyenfajta linearitásban, mivel minden sokkal összetettebb. Az elmémmel tudom, hogy igen, mindennek oka van, biztosan vissza is vezethető, de ez a folyamat egészen más jelleget öltött számomra, mivel maga a visszavezetés túl erősen hat az elmére, és a visszavezető folyamat túl sok mindent aktiválhat pl. „hibáztatás”, „elvárások”, “lelkesedés” stb., és mindez újabb párhuzamos köröket indít el. Igaznak tartom, hogy visszavezetéssel elérhetünk egy -egy dominóhoz, ki is vehetünk közülük, de amint belenyúlunk, minden irányban borítunk vele valamit, aminek a “koccanása” máskor fog elérni minket. Ezért pár gondolat erejéig szeretnék most másfelől közelíteni.

Bármi történik velünk, az indokolt állapot. Ne azt keressük mi miatt indokolt, hanem azt, mi semlegesítheti. 

Ha „csak” energia rétegeket figyelünk, és nem kötjük eseményekhez, személyekhez, érzésekhez stb. akkor sokkal kevesebb szálat mozdítunk meg az “operáció” során. A miértek kutatásával időben mozgunk, és újabb idősíkokat hozunk létre. Látom milyen sok munka, tapasztalat van gyógyító módszerek mögött, de azt is látom, hogy valami új megközelítés is időszerű lenne, mert minden egyes régi, ami átmenetileg kiemel valamiből, ugyanúgy bennehagy a régi rendszer körforgásában, és bármikor ismétlésekhez érhetünk újra. Tisztelet a kivételnek! Ha van, AZT keresem.

Olyan energetikai közegbe érkeztünk a Felemelkedés során, amikor sokkal rövidebb utak is elérhetővé válhatnak számunkra a fejlődéshez, de ehhez új működés formákra kell találnunk, mivel a régiek csakis régi felé tudnak vezetni. A réginek is számtalan felfedezetlen zeg-zuga van még, ettől újszerű “szaga” van, de ettől még ugyanúgy régi.

Vegyük a tudatalattiban eltárolt tartalmakat.  Azokat ebben az életünkben fojtjuk bele az elménkbe? Vagy tartalmaz olyan dolgokat is, amik a JÓ ÉG tudja honnan kerültek oda? Évekkel ezelőtt, mikor spontán felszínre jöttek bennem előző életbeli emlékek, kénytelen voltam foglalkozni a reinkarnáció témájával, hogy fel tudjam dolgozni magamban mindazt, amit láttam, mert érzelmi és mentális síkon túl nagy hatással volt rám. Alávetettem magam reinkarnációs utaztatásoknak, amik során ugyanazok az információk jöttek fel, mint spontán, csak több részlettel; és én is megtanultam másokat “visszavinni” előző életekbe, és döbbenten vettem észre kapcsolatot aközött, amit meséltek egymásról, úgy, hogy egymást nem is hallották, vagy nem is ismerték. (lsd. Spyralis című könyv).  Egy idő után azonban olyasmiket is láttam, amik az elmém számára lehetetlennek tűntek, hiszen hogyan láthatok ugyanazon időszakban két különböző életet? Nem is az enyémek? Kiét látom akkor? Láthatjuk egymásét is, mintha a magunkét látnánk? Ha egymás emlékeit láthatjuk, akkor kié is az emlék? Közös lenne? EGYEK LENNÉNK?

Felborult az egész előző életekről alkotott elképzelésem, és csakis úgy tehettem rendet magamban, ha újabb értelmezéseknek adtam teret, és el kezdtem megbarátkozni párhuzamos síkok létezésével, ahol az információt senki sem sajátíthatja ki, hogy csak az enyém, vagy csak a tiéd lenne, mindenki hozzáférhet. Mindez ez az információ halmaz, ami felfoghatatlanul hatalmas, valahogy kapcsolatban van velünk, akkor is, ha nem vagyunk tudatában, és hatással van ránk.

Nem maga az információ hat ránk betegségekként, stresszként, rossz közérzetként, stb. hanem a saját viszonyulásunk a információhoz. Vagyis akkor mit kell elengedni a gyógyuláshoz? Vajon csakis az engedhető el, aminek elmével utánajárunk? Vagy képesek lehetünk elengedni tudatalatti rétegeket is, ha nem emlékként próbáljuk megfogni, hanem más formában? Bármerről közelítek, mindig ugyanoda lyukadok ki. A megoldáshoz a lineáris idő, és annak jellemzőinek kiiktatására van szükség. Ha ezzel megvolnánk, újabb kérdés érkezik: Ha kialakul valami, annak feltétlen visszafelé haladva kell eltűnnie?

Vegyünk egy traumát. Ér valami trauma ebben az életben. Egy idő után megjelenik valami tünet, ami zavar, és csakis akkor kap értelmet, ha sikerül megfogni honnan ered (eljutunk ehhez a traumához). A traumát magát akarjuk megfogni, mert szerintünk az a kiváltó ok, de a traumát már korábbi ok váltja ki, amit még korábbi okozott stb, stb. Időtlen a folyamat. Az időtlen folyamatot pedig nem foghatjuk meg, mert amint próbáljuk beazonosítani, azonnal időbelivé tesszük. Ergó, ahogy működtetni próbáljuk a gyógyítást, azzal mindig visszakanyarodunk a régi rendszerbe, így mindig csak egy zárt rendszerben tudunk mozogni, nem tud eltűnni a “probléma” a végtelenben. Az egóra fogjuk, hogy újra problémát okoz, de magával a működésünkkkel adjuk újra az egó kezébe.

A “problémafa” gyümölcsét a fa gyökereinél próbáljuk kiiírtani, csakhogy a fa gyökereit “fentről táplálják”. Hiába vagdossuk a gyökereket. A megoldás FENT van, és nem LENT. A megoldáshoz nem elegendő a visszavezetés, szükségszerű a felfelé kapcsolás: ez pedig kívülről nem történhet meg. Az ok-okozat labdát fel kell dobni, ez pedig nem jelent mást, mint szükségszerű tudatosságszint emelkedést. A kapcsolódással ugyanis az ok-okozat megnevesítésére sincs szükség (az csak az elmét érdekli). Mindegy miért történik valami, a fontos, ki tudja-e belőlünk váltani a KAPCSOLÓDÁST. Nem kell ismerni az odavezető utat, az szükségszerű, hogy végre tovább tudunk-e haladni, ki tudja-e az eset váltani belőlünk a Kapcsolódást, mert az hozza magával spontán párhuzamos síkon az oldódást, felszabadulást.

Egy írást ez a gondolatsor is megért.