Mind eltervezzük merre, hogyan szeretnénk haladni, akár tudatosan – konkrét tervekkel, – akár tudat alatt – egyszerűen működési formánknak, gondolkodásunknak, szokásainknak megfelelő eseményeket, reakciókat (el)várva, – és amikor más történik, máshogy történik, első reakciónk nem biztos, hogy a hála lesz, amiért változtatni kell a terveinken, gondolkodásmódunkon, hozzáállásunkon, akár szokásainkon stb., hiszen a változtatás más energiák befogadását követeli meg, amivel nem tudunk hirtelen mit kezdeni.

Legnehezebb, amikor meg vagyunk győződve arról, hogy helyes értékeket igyekszünk képviselni, de a körülmények, a külső szereplők “utunkat állják”, mert a mi értékeink, meggyőződéseink mások énképét, értékrendjét, működésformáját, meggyőződéseit korlátozzák, és el kell kezdenünk meghátrálni olyasmiben, amiben szívesen hittünk, amiben szívesen teljesedtünk ki, mert két dudás nem fér meg egy csárdában, ha teljesen mást fújunk, és számtalan olyan rendszer van, ami függőségbe hozásra, hierachiára, hatalmi elvűségre épül, nem pedig együttműködésre, kölcsönös fejlődésre.

Szerintem mindenkinek ismerős miről próbálok írni. Tudjuk, hogyan élnek vissza ilyen helyzetekkel munkahelyeken a vezetők, oktatási intézményekben tanárok, egyes családokban a szülők, párkapcsolatokban a kapcsolati felek, és sorolhatnánk azokat az élethelyzeteket, ahol arra vagyunk kondicionálva, hogy feladjuk önmagunk azon részét, ami nem manipulálható, nem megtéveszthető, nem irányítható mások által, ahol elhitetik velünk, hogy muszáj hagynunk az irányba állítást, holott ezzel olyan minőségeinket veszítjük el, amire később kreativitás, kezdeményező képesség, önálló véleményezés képessége stb., épülhetne, de helyettük csak félelmekre, komplexusokra találunk magunkban. Jó tisztában lennünk azzal, hogy saját oldalunkról az ilyen helyzet igazi nagy tanítás, hiszen megtanulhatjuk eldönteni, hogy mikor kell nekünk változnunk, irányt váltanunk, és mikor szólna a másik félről a helyzet, aki azonban erre nem hajlandó, így gondolkodhatunk azon, így mihez kezdjünk.

Az élet legújabb tanítása, hogy hosszú évek óta azon vagyok, hogy felnőtteknél korrigáljuk azokat a megnyomorító berögződéseket, amiket gyerekkorban, iskolás korban szedünk össze hatalmi elvűséget követő ráhatások miatt, amik meghatározzák a későbbi párkapcsolatainkat, életminőségeinket, szerepminőségeinket, és eljött az idő, amikor a saját gyermekemen van a sor, hogy gyűjtögethet ilyen megnyomorgató berögződésekből, mert mindenhol van olyan tanár, aki úgy gondolja, csak akkor van tisztelve, ha mindig igazat adnak neki, ha annyi fontosságot kap, amennyit elvár, úgy, ahogy elvárja, és szerinte ezt bármilyen módszerrel kierőltetheti, a cél szentesíti az eszközt. Olyasmik válnak presztízskérdéssé, amik nem feltétlenül a gyerekeket szolgálják, hanem egy elavult rendszert, és a tanár észre sem veszi,  mert őt is ilyen rendszer trenírozta, úgy érzi ezt várják el tőle is, ennek kell megfelelnie, és nem születik meg belső igény, vagy belső erő a változásra, hogy ne ezt adja tovább. (Tisztelet a kivételnek! Vannak kiváló pedagógusok is.) Sok szülő nem tud mit kezdeni olyan tanári hozzáállással, ami a tanár önmagáról tartott sikeréről szól, és nem a gyerekről, és amelyik gyerek ebben nem partner (akár képességei miatt, akár mert más értékrendszert kapott stb.) azt minősítik, leírják, amiből nagyon nehéz kimászni.

Ha őszinte szeretnék lenne magammal, ezért hagytam el a tanári pályát, mert nem éreztem magamban erőt, hogy ne daráljon be engem is ez a rendszer. Egyszerűen utáltam a tanáriban üldögélni, ahol sokszor volt az a téma, kinek milyen sérelmei voltak, melyik gyerek hogy viselkedett, hogyan tanítsák móresre, és sohasem fogytak ki a panaszkodásra okot adó esetekből. Életemben két közegben hallottam a legtöbb minősítést és pletykát: iskola tanári szobában, és spirituális iskolákban. (Saját tapasztalatom nem feltétlen kell egybeessen másokéval). Pont ezért végtelenül tisztelem azokat a tanárokat, tanítókat, akik egyben pedagógusok, példaképek is tudnak maradni a jelenlegi rendszer ellenére, ezek ugyanis nem feltétlenül fedik egymást.

Félreértések elkerülése végett nem azért írok, hogy elégedetlen szülők parazsakra lelhessenek, amiket lángra lehet lobbantani, hiszen ilyen helyzetekben a még iskolás gyermekeink épp úgy “megégnének”.

Tendenciákra igyekszem példát hozni, amikor irányokba próbálnak állítani minket, és nem az a kérdés, hogy ki, mivel, hogyan akarja meghúzni az irányt adó útvonalak határait (legyen az a főnökünk, párunk, tanárunk, kollégánk, szülőnk stb.), hanem hogy arra kell-e mennünk a saját életünkben végbemenő fejlődéseket figyelembe véve, amerre próbálnak minket téríteni. Valóban segítenek nekünk az irányba állításra tett kísérletekkel értékekre találni, akár szeretteinken keresztül, vagy csak tesztelve vagyunk,  hogy kitartunk-e felismert értékeink mellett?

Koránt sem vagyunk annyira tehetetlenek, annyira kiszolgáltatottak, mint gondolnánk, ha képesek vagyunk magunkban béke felé vezető irányokat (meg)tartani. Ezt érdemes egymásban erősítenünk.

A hála érzete, hogy elgondolkodhatunk a kialakult szituáción, rengeteget tud segíteni abban, hogy helyes döntést hozzunk, és ne csak sérelmekkel, indulatokkal teli fejjel rohanjunk a falnak, vagy csendben emésszük magunkat, ha nem az, nem úgy történik, mint amit, ahogy mi szeretnénk. Az igazságérzetünk nem mindig jelez valós irányokat, az intuíciónk viszont igen. Akkor is, ha ezzel néha szembe kell mennünk a felénk hömpölygő árral, akkor is, ha ezzel meg kell hajtanunk egy időre a fejünket az aktuális árral szemben, hogy amikor a valóban nekünk szóló ár érkezik, legyen erőnk vele tartani, ne kopjunk ki addigra a sok csatározástól.

Hálával tartozok azoknak, akik olyan példát mutatnak, amivel már nem akarunk azonosulni. Megbeszélhetem általuk a kisfiammal, ki, és mi igazán fontos az általunk választott értékrendszerben, mit tartunk meg értékként, és mit nem. Nem kell, hogy mindent mélységekben megértsen, van, hogy elég, hogy megnyugszik. Sokszor csak magokat vetünk el, amik egy nap ki fognak kelni, be fognak érni, és akkor megkóstoljuk a gyümölcsüket, ahogy most is tesszük, és vagy még többet vetünk belőle, vagy megízlelve rájövünk, hogy ilyet többet nem vetünk: mindkettővel valamilyen irányba állunk.