Egy cikkbe botlottam, melynek első bekezdésére felkaptam a fejem: “Egy ponton az Ember keresni kezdi az Igazságot, és boldog annak morzsáival. Egy szép, ihletett könyv, bölcs tanítás vagy hiteles emberi példa magasba emelhet, hogy egy pillanatra körülnézhessek: innen ilyen jól lehet látni. Egy kis ideig. Aztán visszazökkenek magamba.” (cikk).

Egyre többen érzik ezt a kettősséget, ahogy szakadnak szét régi életünk, és várható új életünk partjai, s a terhet, ami azzal jár, hogy a kettő között ott feszülünk mi magunk. Néha a szívünk szakad bele döntésekbe, amiket meg kell hoznunk úgy, hogy a régiből még van, ami tetszik, az újból pedig még van, ami nem vonzó; a régiből ugyan már van, ami elfogadhatatlan, de az új, ami annyira jó lenne, a régi körülményeinkbe nem igazán illeszthető bele. Mi, Emberek, a kompromisszumok és megalkuvások remekbe szabott képviselői, nehezen kezeljük a szabadságot. Akarjuk a kecskét is, és a káposztát is, és vagy azon tipródunk, hogy a kecskével mi van, vagy azon, hogy a káposztával mi van. Közben elszalad saját életünk!

hamis terhek

Most végre új szelek fújdogálnak. Felismerhetjük, micsoda hamis terheket cipelünk úgy, hogy majd bele szakadunk, pusztán a ránk aggatott értékrendek miatt. Olyasmik miatt szenvedünk, ami abból ered, hogy kisebb látószögben leskelődünk, mint a valóság határai, és csak részigazságokra építjük a boldogságunkat. A szívünk telis-tele van olyan érzelmek súlyával, aminek semmi köze ahhoz a boldogsághoz, békéhez, amire igazán vágyunk. Belecsöppentünk egy forgatagba, ami csak úgy tud segíteni, ha közben kiforgat minket egy csomó olyan biztonságnak hitt, hamisnak bizonyuló igazságból, amire túl sok mindent építettünk rá és újra és újra belefutunk a dilemmába: milyen messzire mehetek el? Mennyi mindent áldozhatok fel?

Én átformálnám a kérdéseket: A hosszútávú következményeket látva is áldozat? Ha az értékrendem hibái, látásmódom szűk mértéke okozza egy csomó szenvedésem, miért is ezzel a szűk látásmóddal próbálom eldönteni, mi számít áldozatnak, és mi felszabadító útvonal? Van, amikor nem logikára kell építkezni, hanem megérzésre: futás! Futás ebből az élethelyzetből, ebből a látásmódból, gondolkodásmódból, mert félrevezet, és visszaránt.

Hiába áll sok-sok racionális sakkfigura, érv a gondolati harcmezőnkön, az igazi döntéseket a szív kell meghozza, a szív pedig ha túl sok terhet cipel, nem tudja mit tegyen. Megkeményedik, de  mellette bizonytalan; csak védekezik, nem pedig bölcsen dönt. Fel kell szabadítani a szívünket a sok hamis tehertől – és ehhez az első lépés felismerni, hogy nem is teher, csak elhitettük önmagunkkal, hogy az.