A gond nem azzal van, hogy mások milyenek, hanem azzal, hogy mi milyennek szeretnénk őket, és a kettő egybeesik-e. Arra fókuszálunk,  milyen legyen aki mellettünk van, s ha nem olyan, szeretnénk átformálni, vagy elvárjuk, hogy ő maga akarjon átformálódni, egyetérteni a békesség kedvéért, nem számolva azzal, ez mit mozgat meg benne, bennünk, valóban azt érjük-e el, amit szeretnénk.

Ma beszélgettünk egy barátnőmmel, aki nagyon szeretne segíteni valakinek, és szinte megjelent előttem egy váltófutás. Mennyi gondot okoz, mikor el akarjuk dönteni, a másiknak mitől lenne jó, hogyan kellene gondolkodnia, milyen döntést kellene meghoznia, holott ő másként látja, és kész is a konfliktushelyzet. Elfelejtjük, hogy meglehet ugyanaz a lakóhelyünk, munkahelyünk, családunk stb, de nem ugyanazt az életet kell éljük, tanuljuk. A váltófutás sem abból áll, hogy odafutok a másikhoz, a kezébe nyomok egy stafétabotot (ötletet, véleményt) és nem hagyom tovább egyedül futni, hanem futok vele én is tovább, és cseszegetem miért nem úgy fut, ahogy én szeretném, miért nem arra fut, amerre én szeretném, vagy egy szót sem szólok, csak némán puffogok magamban, míg el nem jutok oda, hogy tulajdonképpen nincs is semmi közös bennünk, akkor meg hova is futok vele?

Miért ne mondhatnánk el miről mit gondolunk, de nem várhatjuk el, hogy bárki ugyanúgy gondolja. Beszélgethetünk arról, ki mit tart jónak, ki mit képes tolerálni, ki mivel tud egyetérteni, azonosulni, de nem várhatjuk el, hogy összhangba is kerüljünk mindenben. Futhatunk egymás mellett, szóval tarthatjuk közben egymást, megállhatunk, ha a másik pihenni szeretne, futhatunk körbe-körbe a másikon, hátha észrevesz minket, megért minket, de nem futhatunk helyette.

Én magam azt vettem észre, hogy nem érdemes arra túl sok időt szentelni, hogy a másiknak merre kellene vigyen az útja – ezt az ő feladata kitalálni. Ha van is róla gondolatunk, elmondjuk, és hogy más mit kezd vele, nem a mi dolgunk. Érdemesebb saját utunkat fürkészni, és azon belül kideríteni, van-e a másikkal egybeeső útszakasz, és részünkről AZ miről is szól.

Sokat molyoltam azon, mi minden számít önzésnek, és arra jutottam, hogy nem attól leszünk önzőek, hogy figyelemmel kísérjük minden saját reakciónkat, gondolatunkat, érzésünket, hanem attól, ha saját utunkat előtérbe akarjuk helyeztetni másokéval szemben, és érvényesíttetni akarjuk másokkal saját utunk állomásait, tapasztalatait, legyen az egy szimpla elképzelés arról, mi mit tartunk jónak a másik életében, vagy szeretnénk, ha úgy érezne, ahogy szerintünk  előrevezető – amennyiben ő ettől idegenkedik.

Nehéz egyensúlyt találni, mikor, kire mennyire figyeljünk oda. Attól, hogy figyelünk saját magunkra, még nem kell elhanyagolni másokat sem, sőt, rájuk figyelve még jobban megvizsgálhatjuk önmagunkat,  és kiderülhet, mennyi sok önzetlen kezdeményezésünk nem is annyira önzetlen, mennyi minden szól még mindig rólunk, álcázva, a másikat felhasználva. Fontos az egyensúly keresése, de ennek folyamata, időzítése, billegése, egyénenként változik, és ennek lüktetése adja az egymás közti interferenciákat.

A megfigyeléseinkkel, felismeréseinkkel viszont könnyebbé válik saját utunk. Könnyebb lesz felmérni, hogy mire mennyi hangsúlyt, figyelmet érdemes szentelni a közös szakaszokon, miben kell megnyilvánulnia a közös felületeknek, hogyan kapcsolódhat be ebbe a szakaszba saját fejlődésünk, és mások fejlődése anélkül, hogy egymás agyára mennénk. Átadjuk a stafétabotot (tapasztalatokat, ötleteket, véleményeket stb.), de ezzel nem vásárolunk meg senkit sem, viszont adhatunk egy lendületet, és aki akar, él vele…