Mindig is imádtam másokat meghallgatni, megfigyelni. Annyit lehet egymástól tanulni! Ám nem mindig tudtam, hogy is kell ezt építően csinálni. Ha visszanézem magát a megfigyelésem minőségét, ez sokban változott az évek haladtával. Nem arról írnék elsőként, ami most van, mert akkor pont az veszne el, ami azzá tett, aki most vagyok – az út pedig egészen sok mélységen, és hepe-hupán át vezetett. Jó kis végleteket sikerült kipróbálni.

A legmegviselőbb formája mások megfigyelésének a hasonlítgatás, a minősítés volt. Ez a szakasz volt életem eddigi legönpusztítóbb része: a versengés, a bizonyítási és megfelelési vágy, a rettegés, hogy nem vagy elég jó. További csalódást, szenvedést eredményező rész volt, amikor annyira szerettem volna másokon segíteni, és folyton az a részük csillant fel előttem, amiben nem azt tették, amivel szerintem előrébb tudtak volna lépni. Évekig dolgoztam azon, hogy minél kevesebb legyen bennem az akarás, az elvárás, mert saját akarásom csakis rólam szól, és semmi köze ahhoz, másokkal mi lesz, és a megfigyelésem maradjon csupán készenlét nyitásra, elfogadásra, ami mentes minden túlzott lelkesedéstől, véleményezéstől, de ne veszítsem el magát az életet jelentő részvételt, motivációt sem, ne adjam fel, csak mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én szeretném; ne hagyjam ki legalább az esély megadását.

Sokféle utat kipróbáltam. Utam legmeghatározóbb része az volt, mikor beálltam mások mellé, mert szerettem volna segíteni, szolgálni, de végül belekeveredtem egy anyagias, elszektásodó közösségbe, ahol inkább kiszolgálva akartak lenni, és igyekeztek minden énképet adható identitástól megfosztani az embert, hogy mozgatható gépként szolgálja a szabadságról papoló vezetőt, és szűk körű kedveltjeit, és életemben ennél jobban nem szomjaztam még a szabadságot. Itt tanultam meg, hogy van az a pont az elnyomásban, szenvedésben, amit egyszerűen nem tűr tovább az ember: lép. Itt már nem elég a panaszkodás, sírdogálás, ezen a ponton hanyatt homlok menekülés van, és aki ezt magától nem teszi, azt hagyni kell, hadd panaszkodjon, mert nem szabadságot akar, csak mások figyelmére éhes.

Az elmúlt év sokaknak nehéz volt. Nekem inkább az elmúlt évet felkészítő évek voltak nehezek, mert szabadságra vágytam, és ahhoz olyan szituációknak kellett megteremtődniük, amik ennek teljes ellentétei voltak, hogy biztosan jó irányba forduljak, amikor eljön az ideje a választásnak. Ez pedig a 2015-16-17es évek időszaka. Éveken át azt tanultam, merre ne menjek. Hihetetlen elegem lett saját reakcióimból, ahogy a dolgokat fogadtam, kezeltem. Hosszú hónapok belső munkája segített csak kihámozni mi miért történt. Az elmúlt évet viszont már egy bizonyos szabadság ízlelgetésével töltöttem, élveztem az új színeket, amiket felfedeztem önmagamban, és közben figyeltem, mások hogyan kezdik felismerni a saját bilincseiket.

Nem egyszerű beismerni, hogy új értékekre, új gondolkodásmódra, új énképre van szükség. Még nehezebb megtalálni a módját, ha a vágyunk már megvan rá. Nem könnyű elveszíteni, elengedni azokat, akikről úgy érezzük szerves részei életünknek, de ezzel táplálják is a régit, amiből szeretnénk kitörni. Nem egyszerű átalakítani a lelkiismeretfurdalást, félelmet, ami az irányváltással jár, megértéssé, hogy ha mi változhatunk, azzal a másiknak is esélyt adunk a változásra, de ez együtt nem tud megtörténni.

A legfontosabb, amit 2016-ban megtanultam, hogy csak addig félelmetes az egész, míg azon vacillálunk, hogy a kerítés melyik oldalát válasszuk. Ezen mindenki keresztül fog menni, mert a kerítésen senki sem maradhat, és mindkét oldalra sem ugorhatunk. Nincs kecske is, és káposzta is, aki próbálja tartani ezt az állapotot, azt egyre jobban feszíteni fogja. Azt is fel fogja ismerni mindenki, hogy bármelyik oldalát választjuk is a kerítésnek, mindig lesz valahogy, nincs mitől félni. Bátorság kell a felismerésekhez, és lépésekhez egyaránt. Türelem kell önmagunk iránt, egymás iránt, hiszen nem egyformán haladunk, és ha eldöntöttük merre ugrunk, kitartóan a sorsra kell bízni, kivel élhetjük a választott életszakaszt, gondolkodásmódot, énképet, és az ember meglepődve látja, hogy ha újat vállal be, az egyedül megtett lépések után mennyien térnek vissza utitársnak régről egy egészen más minőségű kapcsolódáshoz, és most már egymás mellett haladhatunk, nem pedig egymást kerülgetve, egymáson átgázolva… Ez azonban idő.

Kívánok mindenkinek a saját útjához bátorságot, türelmet és kitartást. Ne felejtsünk el élni is a nagy fejlődéskeresésben! Hiszem, 2017 segíteni fog a felfedezésekben, hogy merre ne menjünk tovább, csak ki kell ismerni az útjelzéseket. Nagyobb távra koncentráljunk, és akkor az áldozat, amikkel jár kevésbé lesz fájdalmas. Bízzunk a sorsunkban és engedjünk neki teret! Boldogtalanok többnyire akkor vagyunk, amikor sorsunk ellen akarunk valamit. Várjuk egymást türelemmel, mert egy nap, mind összetalálkozunk – kivel előbb, kivel később. Legyen boldogabb, vidámabb új évünk! Esélyünk egyformán van rá. Tegyünk érte, és így lesz!