Sokféleképpen lépdelhetünk

Nagyon sokan végigmentek már a Caminón San Jean Pied de Porttól Santiago de Compostelláig, ami több mint 800 kilométer. Ezért rengeteg tapasztalat, hasznos tanács található az interneten, ami felhívja a figyelmet a különböző lehetséges problémákra, sérülésekre, kellemetlenségekre. Úgyhogy érdemes ilyen blogokat olvasni. De azt gondolom, hogy senki tapasztalata nem készíthet föl egy másik embert arra, ami az ő útján fog történni.

500 kilométer gyaloglás után eddig két borzasztó napom volt, amikor szinte húztam magam után a lábam, annyira fájt. A többit többnyire fájdalom nélkül jártam. Az én tapasztalatom az, hogy igen, fontos a masszírozás, fontos a nyújtás, fontos időnként megállni, fontos a saját tempó, fontosak az ásványi anyagok. Minden-minden fontos, amit olvastam előtte! És mégis, van egy dolog, amivel számolni kell a rengeteg jó tanács ellenére: az én testem egyedi, mint ahogy a tiéd is, és mindenki másé.

Más a testsúlyom, más az izomzatom, és gyakran teljesen más erővel kell lépnem, mint ahogy más lépne. Közben van, hogy teljesen más irányba kell fordítsam a lábfejem, mint ahogy mondjuk Pesten lépdelnék, amihez szokva vagyok. Az én testem tudja, nekem mire van igazán szükségem ahhoz, hogy épségben elvigyen Santiagóba, és ez csak itt tanulható meg, a Santiagóba vezető úton. Úgyhogy azt vettem észre, hogy ez az út, mivel ennyire hosszú és ilyen nagy fizikai terhelés, megtanít másképp járni, mint ahogy a hétköznapokban tettem, és ez nem biztos, hogy megfelel annak, ahogy mások járták ezt az utat.

Most már ránézésre meg tudjuk mondani, ki az, aki már több száz kilométert legyalogolt, és ki az, aki csak nemrégen kezdte. A frissen indulók mindig csacsognak, ismerkednek, leskelődnek. Akiben megvan már ez az 500 kilométer, az elcsendesedik. És azért csendesedik el, mert már fáradtabb a teste és jobban oda kell figyelnie a lépésekre.

Sokkal tudatosabbak a lépések. Figyeljük, hogy milyen kavicsok vannak előttünk, mert a nagyobb kavicsokon könnyen csúszik a láb, és most már bármilyen hirtelen mozdulat sérülést okozhat az egyre fáradtabb izmoknak.

Ma az a gondolat jött, hogy ez az út pont ezért fordít befelé, mert egyszerűen törvényszerűen muszáj óvatosabban használni a fizikai testet, ez pedig külső megfigyelésekkel, külső csacsogással és kalandokat fürkészve sokkal nehezebb. Azt is észrevettem magamon, hogyha fáj valami és megállok, akkor a fájdalom eluralkodik rajtam. Ha viszont megyek tovább, de próbálok koncentrálni önfegyelemmel arra, hogy mit vár tőlem a testem ahhoz, hogy ne fájjon tovább, akkor hamarabb helyre áll az egyensúly, ami valamitől felborult és fájdalmat okozott.

Az egyik fontos szabály, amit fölállítottam magamnak, hogyha bármi elkezd fájni, akkor sem sántítok, mert a sántítással egyre több olyan mozdulatot fogok bevonzani, amitől még több  minden fog fájni. Ráadásul a testem igazolva érzi, hogy jogosan reklamál. Úgyhogy sántítás helyett inkább lassítok, kisebbeket lépek, máshogy lépek, kisebb erővel taposom az utat, és akkor a fájdalom elkezd engedni. Ennek ellenére már kétszer bevonzottam egy-egy pokoli napot. Az első egy kő miatt volt, amire ráléptem és rántott egyet a bokámon. 20 kilométer múlva már egész közel került hozzám a csillagos ég, annyira fájt mindenem. És nem a bokám, egész máshol jelentkeztek a fájdalmak. Utána amikor rendbe jött a lábam, megint teljesen fájdalom nélkül mentem napokig, de még mindig nem figyeltem oda úgy, hogy ne kerüljem el a második alkalmat. Úgy viselkedtem mint otthon: a betegség, a sérülés normális, pedig nincs így.  A betegség, a sérülés csak valamire jelzés.

Jönnek-jönnek fájdalmak, de elviselhetőek és korrigálhatóak a megfelelő járásmóddal, a tudatos lépéssel, a tudatos testhasználattal. A tudatos testhasználaton nemcsak azt értem, hogy odafigyelek rá masszírozással, krémezéssel, nyújtással, pihenéssel, táplálkozással, sok folyadék bevitellel, hanem magának a testnek a használatára gondolok, a lépéskoordinációra. Nagyon érdekes folyamat, elég nehéz beszélni róla, teljesen más a gyakorlatban. Pusztán azzal, hogy megszűnik az automatikus motorikus gyaloglás és tudatossá válik a lépés, mintha újabb erőt kapna az ember.

Ennek az újfajta járásmódnak köszönhetően, megjelent végre bennem az első olyan gondolat, ami miatt azt mondom, érdemes volt elindulnom a Caminón. Több mint 500 kilométerig éreztem azt, hogy ez nem szól másról, mint kalandvágy, teljesítmény, ismerkedés, kiváncsiság, de nem ad olyat, amit én keresek. Most értettem meg, hogy ott válik a kalandból  zarándoklat, amikor elfogynak a komfortzónák, amikor feladja a test, de tovább kell menni. Ezt pedig akárhol tényleg nem lehet megélni, és itt kell valami plusz a túléléshez. Én ezt kerestem, mert ez a plusz csak belül található meg, és belül is csak akkor, amikor a test tényleg ilyen erős terhelésnek van kitéve. Nem elég hozzá puszta meditáció otthon, vagy a természetben, vagy valami kisebb terhelés mellett.

Még abban sem vagyunk egyformák, hogy kinek mennyi kilométert kell megtenni, hogy elérje ezt az állapotot.  Amikor már annyira fáradt és gyenge az ember, hogy kénytelen befelé fordulni ahhoz, hogy úgy tudjon menni tovább, hogy ne csak a fájdalmak kössék le. Ahhoz, hogy úgy tudjon menni több száz kilométer múlva is, hogy tud figyelni, tud megfigyelni, amikor már tényleg  belső útként is járja az utat..

Mikor ezt az állapotot elértem, hirtelen ketté vált bennem valami. Külön érzékeltem a fizikai testem, és külön egy megfoghatatlan részem, amiről teljesen megfeledkeztem az elmúlt pár hétben. Ahogy ezt a két részem különállóként, de mégis egyben tudtam kezelni, hirtelen az “itt és most” mellett megjelent az “itt és most”-on belül maga a távolság. Ami nem jövő, hanem ugyanígy  “itt és most”-ok sokasága: amikor a jelenre figyelek, de közben tudatában vagyok, hogy van további út is. Hiszen a jövő sok-sok “itt és most”-ból épül fel. Hirtelen egy pontban jelent meg a tér. Egyszerre volt jelen a múlt jelen és jövő, és kezdtem el úgy használni a testem, hogy ne csak elhasználjam, hanem a jelennel tápláljam, hogy tovább is tudjak majd menni. Nagyon törékeny állapot volt. Amint hozzám szólt valaki, szertefoszlott, de már tudom, hogy van ilyen.

Most nem Santiago felé lépkedek, hanem ezt az állapotot kutatom, mert a mindennapokban épp olyan fontos, mint itt a Caminón: Úgy haladni, hogy tudatában vagyok, hogy csak ez az egy pillanat létezik, de ilyen pillanatból sok-sok másik is lesz, és ezek a pillanatok egymásra hatnak. Ha nem vagyok tudatában, lineárisan lépkedek. Ha felismerem, kitárul előttem egy új világ. Ha gyakorlatba teszem, el is érek az új világig. Úgyhogy sokféleképpen lépdelhetünk, és hogy meddig és hova jutunk attól függ, hogyan lépdelünk.

Azt mondják, a Camino egy idő intervallumot ölel fel: mintha az elején lenne a megszületés és a végén halunk meg. Ma érzem először azt, miközben felfelé kaptatok, hogy ez akár lehet tényleg így is. Majd megpusztultam az elején, mikor megint  ez a háromdimenziós lény voltam, és csak a fizikai sík létezett: a felszínesség, az üzletiesség, a stressz, a feszültség. És szenvedtem attól, ahogy ezekre reagáltam.

Tegnap volt az első olyan értelmes gondolat a fejemben, amiből otthon rengeteg volt. Igen ám, de ahhoz sok évnek el kellett telnie, mint ahogy most is sok kilométert le kellett gyalogoljak, hogy a két sík összeérjen. Olyan érzésem van, mintha a Caminóval visszaléptem volna a múltba és újra gyalogoltam volna az éveket, hogy visszaérjek a jelenbe. Döbbenet volt felismernem, hogy Leonban ahogy összetörtem, hogy nem megyek tovább, az megfelelt 2014-nek, amikor összeomlottam, és fel akartam adni az egész életet. Mindkét összeomlásból tovább vitt az élet és valami egészen új felé vezetett.

Az érdekes része ezután jön, hiszen az életben pergő napokból remélhetőleg még nagyon sok van, a Camino viszont pár hét múlva véget ér.  És ha az előző gondolatmenetet folytatom, ez a pár hét szimbolizálja az előttem álló életet. Úgyhogy lépdelek tovább, de nem úgy, mint tegnap tettem, és meglátjuk mit hoznak így a lépések.

Buen Camino!

(Szerkesztette: Tantusz  :heart: )

3 thoughts on “Sokféleképpen lépdelhetünk

  1. Kristán Katalin

    Megint a tudatosság….mikor már nem csak túlélünk, hanem figyeljük a belső iránytűnket. Sok-sok megtett lépés, sok-sok mindennapi nyomás , vagy tudatos kilépés a komfort zónánkból. Megtalálni azt a belső nyugalmat, a lélek terét amiből megfigyelem a a világot… Egy ponttá zsugorodnak a dimenziók… Te pedig lebegsz a végtelenben. Lépegetsz, de tudod, hogy nem vagy egyedül…soha nem vagy egyedül… :heart:

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!