Nagyon sokan végigmentek már a Caminón San-Jean-Pie-de-Porttól Santiago de Composteláig, ami közel 800 kilométer gyalog. Ezért rengeteg tapasztalat, hasznos tanács található az interneten, ami felhívja a figyelmet a különböző lehetséges problémákra, sérülésekre, kellemetlenségekre. Úgyhogy érdemes ilyen blogokat olvasni. De azt gondolom, hogy senki tapasztalata nem készíthet föl teljes mértékben egy másik embert arra, ami az ő útján fog történni, ami rá vár ezen az úton. EZ a szépsége ennek az útnak.

500 kilométer gyaloglás után eddig két borzasztó napom volt, amikor szinte húztam magam után a lábam, annyira fájt. A többit többnyire fájdalom nélkül jártam. Az én tapasztalatom az, hogy igen, fontos a masszírozás, fontos a nyújtás, fontos időnként megállni, fontos a saját tempó, fontosak az ásványi anyagok, a folyadékbevitel. Minden-minden fontos, amit olvastam előtte! És mégis, van egy dolog, amivel számolni kell a rengeteg jó tanács ellenére:

Más a testsúlyom, más az izomzatom, más gondolatok futnak gyaloglás közben a fejemben, más erővel, tempóval lépek, mint ahogy más lép, és közben van, hogy magamhoz képest is teljesen más irányba kell fordítsam a lábfejem, mint ahogy mondjuk otthon lépdelnék, amihez szokva vagyok.

Azt vettem észre, hogy ez az út, mivel ennyire hosszú, és ilyen nagy fizikai terhelés, megtanít másképp járni, mint ahogy a hétköznapokban tettem, és ez nem biztos, hogy megfelel annak, ahogy mások járták ezt az utat.

Már ránézésre meg tudjuk mondani, ki az, aki már több száz kilométert legyalogolt, és ki az, aki csak nemrégen kezdte. A frissen indulók mindig csacsognak, ismerkednek, leskelődnek. Akiben megvan már ez az 500 kilométer, az elcsendesedik. Azért csendesedik el, mert már fáradtabb a teste, és jobban oda kell figyelnie a lépésekre.

Ez az út megtanít tudatosabban lépdelni. Figyeljük, hogy milyen kavicsok vannak előttünk, mert a nagyobb kavicsokon könnyen csúszik a láb, és most már bármilyen hirtelen mozdulat sérülést okozhat az egyre fáradtabb izmoknak. Figyeljük, hol jártak előttünk többen, mert ott tömörebb az út, könnyebb haladni. Felfigyelünk olyasmikre, amik csacsogás közben nem tűnnek fel.

Ma az a gondolat jött, hogy ez az út pont ezért fordít befelé, mert törvényszerűen muszáj óvatosabban használni a fizikai testet ilyen terhelés mellett, ez pedig külső megfigyelésekkel, külső csacsogással, kalandokat fürkészve sokkal nehezebb. Azt is észrevettem magamon, hogyha fáj valami, és megállok, akkor a fájdalom eluralkodik rajtam. Ha viszont megyek tovább, de próbálok koncentrálni önfegyelemmel arra, hogy mit vár tőlem a testem ahhoz, hogy ne fájjon tovább, akkor hamarabb helyre áll az egyensúly, ami valamitől felborult és fájdalmat okozott.

Az egyik fontos szabály, amit fölállítottam magamnak, hogyha bármi elkezd fájni, akkor sem sántítok, mert a sántítással egyre több olyan mozdulatot fogok bevonzani, amitől még több  minden fog fájni. Ráadásul a testem igazolva érzi, hogy jogosan reklamál. Úgyhogy sántítás helyett inkább lassítok, kisebbeket lépek, máshogy lépek, kisebb erővel taposom az utat, és akkor a fájdalom elkezd engedni. Ennek ellenére már kétszer bevonzottam egy-egy pokoli napot. Az első egy kő miatt volt, amire ráléptem és rántott egyet a bokámon. Nem figyeltem oda a további lépéseimre és 20 kilométer múlva már egész közel került hozzám a csillagos ég, annyira fájt mindenem. És nem a bokám fájt, egész máshol jelentkeztek a fájdalmak. Miután rendbe jött a lábam, megint teljesen fájdalom nélkül mentem napokig, de még mindig nem figyeltem oda úgy, hogy ne kerüljem el a második alkalmat. Úgy viselkedtem mint otthon: a betegség, a sérülés normális, pedig nincs így.  A betegség, a sérülés csak jelzés valamire.

Jönnek fájdalmak, de elviselhetőek, és korrigálhatóak a megfelelő járásmóddal, a tudatos lépéssel, a tudatos testhasználattal. A tudatos testhasználaton nemcsak azt értem, hogy odafigyelek rá masszírozással, krémezéssel, nyújtással, pihenéssel, táplálkozással, sok folyadék bevitellel, hanem magának a testnek a használatára gondolok, a lépéskoordinációra. Nagyon érdekes folyamat, elég nehéz beszélni róla, teljesen más a gyakorlatban.

Ennek az újfajta járásmódnak köszönhetően, megjelent végre bennem az első olyan gondolat, ami miatt azt mondom, érdemes volt elindulnom a Caminón.

Több mint 500 kilométerig éreztem azt, hogy ez nem szól másról, mint kalandvágy, teljesítmény, ismerkedés, kíváncsiság, de nem ad olyat, amit én keresek. Most értettem meg, hogy ott válik a kalandból  zarándoklat, amikor elfogynak a komfortzónák, amikor feladná a test, de tovább kell menni. Ezt pedig akárhol tényleg nem lehet megélni. Itt kell valami plusz a túléléshez. Én ezt kerestem, mert ez a plusz csak belül található meg, és belül is csak akkor, amikor a test tényleg ilyen erős terhelésnek van kitéve. Nem elég hozzá puszta meditáció otthon, vagy a természetben, vagy valami kisebb terhelés mellett.

Nem vagyunk egyformák. Még abban sem, hogy kinek mennyi kilométert kell megtenni, hogy elérje ezt az állapotot.  Amikor már annyira fáradt, és gyenge, hogy kénytelen befelé fordulni ahhoz, hogy úgy tudjon menni tovább, hogy ne csak a fájdalmak, ne csak a fáradtság kösse le. Ahhoz, hogy úgy tudjon menni több száz kilométer múlva is, hogy tud figyelni, tud megfigyelni, amikor már tényleg  belső útként is járja az utat..

Mikor ezt az állapotot elértem, hirtelen ketté vált bennem valami. Külön érzékeltem a fizikai testem, és külön egy megfoghatatlan részem, amiről teljesen megfeledkeztem az elmúlt pár héten. Mennyire hiányzott! Ahogy ezt a két részem különállóként, de mégis egyben tudtam kezelni, hirtelen az “itt és most” mellett megjelent az “itt és most”-on belül maga a távolság, amit még  meg kell tennem, de nem mint jövő, hanem már megtett út, ami még előttem kanyarog, de a megfelelő lépésekkel már létezik a megérkezés is. Az út “itt és most” pillanatok sokaságából kezdett el kanyarogni bennem, amikor a jelenre figyelek, de közben tudatában vagyok, hogy van további út is, a jelen pillanatok viszonyában, azokból épülve. Hirtelen egy pontban jelent meg a távolság, az időbeliség.

---

Egyszerre volt jelen a múlt, jelen és jövő, mintha lépkedés közben már ott lettem volna, ahova lépkedek, ha ugyanígy lépdelek tovább, és kezdtem el úgy használni a testem, hogy ne csak elhasználjam, hanem a jelennel tápláljam, hogy tovább is tudjak majd menni. Nagyon törékeny állapot volt. Amint hozzám szólt valaki, szertefoszlott, de már tudom, hogy van ilyen.

---

Már nem Santiago felé lépkedek, hanem ezt az állapotot kutatom, mert a mindennapokban épp olyan fontos, mint itt a Caminón: Úgy haladni, hogy tudatában vagyok, hogy csak ez az egy pillanat létezik, de ilyen pillanatból sok-sok másik is lesz, és ezek a pillanatok egymásra hatva alkotják a jövőmet. ÉN ALKOTOM A JÖVŐMET. Ha nem vagyok tudatában, lineárisan lépkedek, és elcsúszhatok. Ha felismerem, kitárul előttem egy új világ. Ha gyakorlatba teszem, el is érek az új világig.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a Camino egy idő intervallumot jelenít meg: mintha az elején lenne a megszületés, út közben tanulnánk és a végén “meghalunk”. Ma érzem először azt, miközben felfelé kaptatok, hogy ez akár lehet tényleg így is. Majd megpusztultam az elején, mikor ezzel a rengeteg emberrel megint  ez a háromdimenziós lét zuhant a nyakamba a sok otthoni elvonulásom után, és csak a fizikai sík létezett: a felszínesség, az üzletiesség, a stressz, a feszültség, és szenvedtem attól, ahogy ezekre reagáltam.

Tegnap volt az első olyan értelmes gondolat a fejemben, amiből otthon rengeteg volt. Igen ám, de ahhoz sok évnek el kellett telnie, mint ahogy most is sok kilométert le kellett gyalogoljak, hogy a két sík összeérjen. Olyan érzésem van, mintha a Caminóval visszaléptem volna a múltba, és újra gyalogoltam volna az éveket, hogy visszaérjek a jelenbe.

Döbbenet volt felismernem, hogy Leonban, ahogy összetörtem, hogy elég volt, nem megyek tovább, az megfelelt 2014-nek, amikor összeomlottam, és fel akartam adni az egész életet. Mindkét összeomlásból tovább vitt az élet, és valami egészen új felé vezetett.

Ha így értelmezem az utam, az érdekes része ezután jön, hiszen ahogy haladok Santiago felé, úgy fogok közelíteni egy olyan állapot felé, ami a jövőm felé mutat. Úgyhogy lépdelek tovább, kitartóan, de nem úgy, mint tegnap tettem, és meglátjuk mit hoznak így a lépések.

Buen Camino!

(Szerkesztette: Tantusz  )