Vannak időszakok, amikor összecsapnak a fejünk felett a hullámok, és minél jobban próbálunk megfelelni, helytállni, annál rosszabb lesz, csúszik ki  a lábunk alól a talaj, míg el nem jutunk oda, hogy feladjuk: összeomlik az önbizalmunk, legyengülünk a sok próbálkozástól, esetleg megromlik az egészségünk, beragadunk egy mély gödörbe, és elhisszük nincs kiút, csak a folyamatos külső/belső harcok, amik kikészítenek.

Mielőtt feladnánk, és végleg elhinnénk, hogy csak ebből a mély gödörből szemlélhető sorsunk – ahonnan persze elég sötét a helyzet – jusson eszünkbe: ha egy gödör mélyén csücsülünk is, akkor is van a gödrön túl is világ. A bátorság ahhoz kell, hogy ezt elhiggyük és nem ahhoz, hogy kimásszunk és feltérképezzük milyen világ is vár ott ránk.

Nem azért születtünk, hogy egy “gödör mélyén” vesszünk. Mindenki azért született, hogy a gödrök mélyén feltűnjön a fehér létra, amivel kimászhatunk belőle. Mielőtt feladnánk, jusson eszünkbe, a létra miatt kerültünk a gödörbe!

Amint nem az köt le, hogy miért vagyunk a gödörben, és milyen rossz ott, amint arra kezdünk fókuszálni, hogyan vehetnénk észre egy kivezető létrát – elfeledvén mindent, ami a gödröt jelenti – el kezd gyűlni az erőnk, és el kezdenek kirajzolódni az első létrafokok.

A gödörben a legfontosabb, hogy ne a gödör mélységét erősítsük! Ne azon rágódjunk, ami odajuttatott. Amíg attól nem tudunk szabadulni, addig a kivezető út sem látszik. Ahhoz, hogy a létrát megláthassuk, meg kell tanuljuk, minek adjunk erőt. Meg kell tanulni egy új üzemmódot, ami meglepi az elmét, ami hagyott belecsúszni ebbe  a gödörbe, és meglepettségében, hirtelen az újjal kezd el foglalkozni, amitől kezd eltűnni a gödör mélysége. Sikerülhet!