Egy párbeszédet szerettem volna megosztani, amikor a bevezetőm más irányt vett, és hagytam magam sodorni. De azért most visszatérek a párbeszédhez, ami Tomzi, és köztem zajlott, mert kedvenc témámat feszegettük vele. Hiszem, hogy ha most esetleg furcsa is amiről írok, egy nap attól még természetes lesz. Egyszerűen kiemelkedik a tudatosságunk abból, amit most tartunk mérvadónak, és új alapokat helyezünk le, jobban mondva a régiekhez emelkedünk vissza.

Vonaton utaztam, és közben Tomzi kérdezgetett, és egyszercsak feltűnt, hogy minden további kérdésével falba fog ütközni, ha nem vetek fel egy másfajta hozzáállást, ezért másfelé kanyarítottam a gondolatokat:

 – Én abban hiszek, hogy az ember nem lineáris lény, hanem multidimenzionális, akit leamortizáltak szabad választásai, és most nyiladozhat újra eredeti működése felé. Több mindent is képes érzékelni az ember, mint amit gyakorlatban felfog. Eredetileg több érzékszervünk volt, de csak a lineáris síkokat letapogatók maradtak aktívak. Az egyik egykori érzékszerv szerintem az idő másként érzékelése volt: nem időegyenesként, hanem idő mátrixként, aminek az alakzatát meg sem próbálom leírni.

Ebben az idő mátrixban egy-egy időpont összetett információ, melynek összetevői tökéletesen érzékelhetőek  a megfelelő érzékszerv aktiválásával. Minden pillanatban benne foglaltatik egyszerre, hogy honnan indult, és merre tart/tarthat, így dönthetsz szabadon a MOST-ban, melyik irány megerősítését választod. Sajnos az Ember fókuszál, azaz tömörít, és nem kibont (így nem látunk át minden tényezőt), és ezzel degradálja képességeit. Ráadásul olyasmire fókuszál, ami többnyire lényegtelen egy szebb világ létrejövetelének szempontjából, és így elsorvadtak a képességeink. Mint amikor csak ülni vagy hajlandó, és mozgás hiányában elsorvad a láb.

Tomzi: Ezt értem, és jól követhetők a gondolataid.

 – Szándék kérdése ki, merre halad. Aki ülni akar, annak minek láb. Aki szeretne járni, mint szándék, annak szép lassan a láb köré is kezdenek rendeződni új érzetek, funkciók, és jöhetnek a felfedezések.

Tomzi: Csakhogy mire jó ez az egész? Nem értem. Tehát, valamikor tök jó volt ott, ahol voltunk, mindenre képesek voltunk, megvolt az egység, meg teljes sávban érzékelés, meg tudás, meg minden, mi balgák meg leszületünk ide, megfosztjuk magunkat a tudástól, meg képességektől, és itt szenvedünk az elhatárolódástól, és olyan feladatokat kapunk – méghozzá párhuzamosan több milliárd ember – ami által a félelem töménytelen árnyalatát megéljük. Basszus, “ez aztán életcél”! A félelem – és  onnan vissza a fénybe, de akkor meg minek jöttünk onnan el?

– Ha félbeszakíthatlak, és szólhatok … nos, ahogy írtál minderről, az lineáris hozzáállás, mindent tömörítve, így persze, hogy nehezebben talál az emberfia megértésre! Általában akinek lineáris hozzáállása van, az vagy a múltra ül rá – akár azzal, hogy nem érti, bosszantja – és emiatt a múlt irányítja, ráborul és ismétli; vagy épp a jövőre fókuszál, de nem találja hozzá a kiindulási pontot, honnan ugorhatna oda.

A multidimenzionális nézőpont felé haladó ember pusztán kiindulási pontként tekint a múltra, és nem minősíti gondolatokkal, érzelmekkel, így nem is ragad hozzá, hogy az meghatározza a jelenét, jövőjét. Feleleveníti és mellé rakja az új irányt, így profitál a múltból az előrehaladáshoz, mint ugródeszka, és nem állítja újra irányba ráfókuszálással. 

Tomzi: De legtöbben csak erre vagyunk képesek, ez így lett kitalálva.

– Dehogy! Másként is lehet! Eldöntheted, hogy csinálod: van egy mankód, vagy zarándokbotod, és magad elé rakhatod, hogy folyton felbukj benne, vagy lendületet adhatsz vele magadnak. Mindkét választással ugyanaz marad a mankó, TE használod másként, és emiatt lesz akadály, vagy segítség. (Közben megérkezett a vonatom, így a beszélgetésnek véget kellett vetni).

Tomzi: Kíváncsi vagyok a beszélgetés folytatására. Talán ráérzek, hogy hogy tudom elkezdeni lerakni a mankót, bár ez a hogyan-ra vágyás az értelemből jön megint.

Azért fura dolog ez a multidimenzionális nyavalya! Hogy tudod valakivel megértetni, mi az? És ha megérti, mi jelentősége van számára, mikor maximum egy eszmefuttatás neki? Olyan, mintha valakinek, aki csak két dimenzióban tud gondolkodni, azt magyaráznád, hogy milyen a harmadik dimenzió, sőt megpróbálnád megmutatni neki. Felemeled – de ő ott megint csak egy két dimenzionális kiterjedést lát, egy másikat. Meg úgy tűnik, ebből a lineáris gondolkodásból, amit választottunk, nem tudunk csak úgy kitörni, és talán nem is ez a terv. Ezek a gondolatok is csak lineárisak, és kevés dimenziósak – de ha többre lennénk képesek, akkor nem beszélgetnénk erről, mert nem lenne rá szükség.

– Azt kérded mi értelme? Magokat minek ültet az ember? Ez ugyanolyan! Van akiben kivirágzik, van, akiben nem. Amikor magot hintesz, nem tudod még mi lesz belőle. Lineáris hozzáállással bosszankodsz, ha nem hajt ki, de aki multidimenzionális hozzáállással vet, más időszámítással számol, nem csak ezzel az egy élettel. Így csak az létezik benne, hogy kihajt a mag, nem az, hogy mikor (mint teljesítmény). Izgalmas téma! Majd folytatjuk! Ha sárral dobáljuk egymást, egy része lepereg, egy része ránk ragad. Hátha ilyen beszélgetésekből is ragad valami ránk. Annyi biztosan, amennyire szükségünk van belőle valami irányunkhoz.