Olvastam pár sort valahol arról, ki-mi is a lélektárs. Elgondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy definíciós problémáink vannak, amire rámehet az egész életünk nagy értetlenkedve, miért is nem vagyunk tartósan boldogok. Íme a gondolatindító idézet:

„ Az emberek azt hiszik, a lélektárs mindenben megegyezik velük. De az igazi lélektárs csak egy tükör, egy személy, aki megmutatja neked, amit magad mögé rejtesz, egy személy, aki felhívja a figyelmed, hogy változtathass az életeden.

Az igazi lélektárs talán a legfontosabb személy, akivel találkozhatsz, mert lerombolja a falaidat, és arcon üt, hogy felébredj. De hogy együtt élj egy lélektárssal? Na neeee! Túl fájdalmas. A lélektársak csak azért jönnek az életedbe, hogy felfedjenek egy újabb réteget magadból számodra, majd odébbállnak.

A lélektárs lényege, hogy felrázzon, kicsit széttépje az egódat, megmutassa a korlátaidat, és függőségeidet. áttörjön a szíveden, hogy új fény léphessen be rajta, és olyan elkeseredetté és elveszetté tegyen téged, hogy változtatni akarj az életeden: ha megtörténik, mutatkozz be a spirituális mesterednek…”

/Forrást nem tudok megjelölni, mert nem találom újra, honnan másoltam, de nem az én szavaim/

---

Nos, miután elmélkedtem azon, mit is akar mondani az a számtalan cikk, ami a lélektársunkat segít felismerni, arra jutottam, hogy MIND LÉLEKTÁRSAK VAGYUNK! Ha elfogadjuk az EGYSÉG elméletet, akkor nem is lehet másként, hiszen az Univerzumot nem két lélek alkotja (ha már számoljuk, és párosítjuk a lelkeket.) Nem az Univerzumot és a lelkek “működését” kellene beszűkült emberi elképzeléseink mintájára alakítani, hanem saját gondolkodásunkat, meggyőződéseinket, látásmódunkat kellene tágítani, hogy közeledhessen végre a kisebb látószög a nagyobb látószögű létezéshez, csakis így tudjuk megtalálni a helyünket.

Az Ember lélektárs fogalma inkább élettársnak felel meg, és nem lélektársnak. Azt kutatjuk, hogy kivel tudnánk megosztani ezt az életünket minél több ideig úgy, hogy abban ki tudjunk teljesedni mindketten, (de legalább is mi magunk ) meg tudjuk egymást érteni (de legalább mi legyünk megértve), lobogjon közöttünk a tűz (működjön a szex), de amíg erre fókuszálunk, addig távolodunk az EGYSÉG elmélettől, ami igazán tartóssá tehetne egy párkapcsolatot.

Nem azt tartjuk elsődlegesen fontosnak, hogy saját magunkban megteremtsük az energiák, gondolatok, érzések egységét, és bízzuk rá a sorsra, ki mindenkit sodor mellénk – és kit, milyen szerepre – miközben ezen dolgozunk, hanem azt, hogy valakivel együtt jól kijöjjünk, nem számolva a folytonos változásokkal, amik mindenkit formálnak, és ezzel a törvényszerű folyamatos változással nagyon nehéz “befagyasztani” az idilli szerelem állapotát, és mivel újra és újra elveszik, újra és újra csak hajszoljuk, vagy épp csak sóvárgunk utána nagy ideológiákat gyártva köré  lélektárs, meg ikerlélek, meg hasonló elméletekkel.

Az élet azonban nem elmélet, hanem gyakorlat! Ha jobban belegondolunk, még mindig a ragaszkodásunk és a szabadságvágyunk kettőssége között ingadozunk, akármilyen szép elméleteket is gyártunk.

Közben a világunk hullik szét. Egyre több az erőszak, a háborgás, a feszültség, az érdektelenség és ennek nyomása megbélyegzi magánéletünket is, mivel nincs meg a képességünk a belső egyensúly tartós fenntartására – hogy is lenne, ha folyton az köt le bennünket, mit, hogyan tartsunk össze a régi módon. Egyre többen keményedünk meg belülről az erőlködésben, az emberek arcáról kezd eltűnni a belső mosoly, külső ok kell arra, hogy mosolyogni tudjunk. Persze, hogy társakat keresünk ehhez.

Nagyszerű dolog olyan emberre találni, aki érzelmileg megmozgat minket, de miért kell ennek többi embertársunk és főként önmagunk iránti érdeklődésünk rovására menni? Miért nem tudjuk a párkapcsolatot, a családot úgy beilleszteni a nagyobb egységekbe, hogy azok ne egymást rombolják?

Talán az egész folyamat kulcsa a definícióink átértelmezése. Mind lélektársak vagyunk, mind egyazon Univerzum részei vagyunk, mind ugyanazt a hatalmas puzzle-t rakosgatjuk, és a teljes képbe mind ugyanúgy beletartozunk. Magunkhoz rántunk egy puzzle darabkát, mert a nálunk lévővel értelmesnek tűnő alakot formál, de közben nem figyelünk oda, hogy minden puzzle darabka újabb és újabb darabokkal kell érintkezzen, és azokkal is tud irtó klassz mintázatokat alkotni. Tegyük hozzá, hogy mindez nem csak síkban kell működjön, és megkapjuk a Karmát!

A klasszikus lélektárs elméletünk lefokozza a Karma sokszínűségét, és megtévesztő. MIND LÉLEKTÁRSAK VAGYUNK, feladatokkal, amik különböző mélységűek, különböző időszakokra jönnek, különböző felismerések megszületéséhez, és kiválaszthatjuk kivel osztjuk meg életünk intimitását, gondolataink mélységét, életterünket…ettől még mindenki más is lélektársunk, csak más szerepekre lesznek beosztva, amik nem feltétlenül érdemtelenek, vagy kevésbé fontosak a fejlődésünk szempontjából.

A szándék mindig nagyon fontos. Ha az Egyetlen keresésére fókuszálunk, olyan, mintha egy hirdetést adnánk fel, és semmi más nem érdekelne minket, csak az arra jelentkezők, így elszalaszthatunk sok más értékes pillanatot. Míg ha nagyobb dolgok felfedezésére nyitunk a pillanatokban, bárki besétálhat, hiszen a Karma pont arról szól, hogy folyamatosan küldi életünkbe a lélektársakat, nekünk csak arra kell rájönnünk, ki, milyen szerepre érkezett…