Megtagadnám önmagam, ha nem csempésznék írásaimba olyasmit is, ami csak kevés embert érdekel, de nekem továbbra is szívem csücske, mivel érezhetően sokat adott a folyamathoz, aminek köszönhetően ott tartok, ahol tartok: végre szeretem önmagam mindazzal, ami történik bennem, mert sikerült átfordítani a megéléseimet, és már nem annak függvényében dobban a szívem, ki mit gondol rólam, ki mit vár el tőlem – ha így lenne, meglehet már nem is élnék  

Írásommal arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy vállalja fel mindazt, ami saját fejlődését segíti, ami NEKI örömet okoz (természetesen nem olyasmire gondolok, ami káröröm, és mások kárára történik), mindegy mennyien követik ebben. Fontos teret adni azoknak az energiáknak, amik pozitívan építenek bennünket, ahogy a veteményben is fontos olyan magokat vetni, amiknek a termései minket táplálnak. Mire megyek hat hektárnyi kukoricával, csak mert mindenki azt termeli, ha az én testem allergiás rá, és megbetegszem tőle?

Sohasem voltam átlagosnak minősíthető ember, amitől kirekesztettnek éreztem magam, így próbáltam megfelelni, de ahhoz át kellett formálnom az általam természetesnek tartott értékeket a tömegek által elfogadott értékekké, ha be akartam illeszkedni. Annyira igyekeztem, mégsem sikerült. Azt elértem, hogy sokan vettek körül, de még jobban feltűnt, hogy mennyire kilógok a sorból.

A következő lépés az volt, hogy inkább elvonultam, mindegy mekkora veszteséggel járt, kidobáltam a tömegcikkeket a  kertemből, és el kezdtem olyasmit “termelni a saját kis kertemben”, ami visszaadta az életkedvem, és meglepetésemre nem vagyok egyedül, és még jól is érzem magam a bőrömben. Persze mindez nem egy szempillantásra történt, időbe telt.

Bár mind el mernénk hinni, hogy mindenkinek saját joga eldönteni, mi legyen a kertjében, mitől tud kikapcsolódni, mitől tud feltöltődni ahhoz, hogy közös terepeken emberként tudjunk helytállni, mert amíg egykor ez a mondat értelmetlen volt, most sajnos időtálló: olyan sok minden formálja a mai embert, hogy kezdi annyira elveszíteni önmagát, hogy lassan kezd pont ember(séges) nem lenni.

Fontos odafigyelni mi szól valóban rólunk, mi ad energiát nekünk! A sok elszürkült esernyő a félelem. Olyan helyeknek igyekszünk megfelelni, ahol nem is ismernek igazán, akit nem is érdeklünk igazán. Az elszürkülés bekebelezi a színeket, amik ott bujkálnak bennünk, és elhiteti velünk, hogy helytelen, hogy vágyunk rájuk. Mennyi fiatal küzd azzal, hogy a bennük rejlő színek nem tudnak megmozdulni, mert minden oldalról masszív ecsetek lesik, hogy szürkére fessék a gondolataikat, a meglátásaikat, a reményeiket, és belső színeiktől megfosztva kifelé próbálnak színeket tetoválni magukra, hogy ne kelljen szürkén, egyformán élni; mesterséges anyagokkal próbálják pótolni azt az energiát, amit valaha a puszta kreativitás energiája is meg tudott adni, elég volt hozzá az, hogy önmagunk lehetünk, felvállalhatjuk önmagunkat.

Merjünk hangot adni saját színeinknek, akkor is, ha mások nem követik! Első lépés, hogy saját magunk számára felvállaljuk. Nem mások elismeréséért, nem mások kegyeiért, hanem saját magunkért! Ezt a kristálykoponyáktól tanultam.

Mióta kristálykoponyákkal foglalkozok, egy teljesen új világkép csepeg be a gondolatvilágomba. Az első csepp az volt, hogy “merd kimondani, ha furcsa is, ami érkezik”. Ezzel hosszú hónapokat át bíbelődtem, mivel az is érkezett vele “mindig vizsgáld meg, mivel csomagolod be, bármi érkezik.” Gyakran előfordult, hogy nem szólt másról a gondolat, mint egyes szavak átértelmezéséről, mivel a szóhasználatunk energia minták érvényesítése. Olyan érzés volt ez az egész, mintha egy új nyelvet tanulnék, én pedig imádom  a különféle nyelveket!

Szinkron tolmácsként sokszor vettem észre magamon, hogy nincs időm elgondolkodni azon, mit mondok, így meg kellett tanulnom kiiktatni a saját véleményt, hogy csak az folyjon át rajtam, amit átküldenek. Ugyanezt érzem most is, de ha csak gondolati síkon működök, saját elmém azonnal bekapcsol, képes vagyok gondolati úton vitatkozni az érkező gondolatokkal, míg ki nem tisztul, miről szól egy-egy üzenet. Ezért szoktam leírni. Így jobban megmarad a lényeg, és nem veszik el minden a saját értelmezésemben. Most épp így tanulok, így vetem a magokat a kertemben…