A szíved porolhatja le az emlékeket

Az emlékezést tanulni, kell, ahogy feledni is megtanultunk. Szeretni tanulni kell, ahogy félni is megtanultunk…

újabb levél

Tisztelt Uram!

Nem írtam egy ideje, mert lekötött a fizikai sík. A félelem, s a fájdalom gyorsan kirántja az embert a végtelenből, és besűríti a lineáris megélésbe, ahol elveszítünk mindent, és mindenkit, aki nem zsugorodik hozzá félelembe csomagolva; aki, s ami csupán finom rezgéseken keresztül próbál kapcsolódni, ám Önnek sikerült ezen a félelmen is átverekednie magát földöntúli szeretet rezgéseivel, és mikor a félelem túlzottan beborított, arca megjelent előttem, és arra biztatott, ne engedjek a feledésnek, mert újra elveszítjük egymást, és csakis az emlékezés köt Önhöz, az emlékezést pedig táplálni kell  – azzal, hogy nem hagyunk túlzott teret mindannak, ami a feledésbe próbál rántani.

A minap arról írt nekem, mily kevesen engedik meg maguknak az ilyen emlékezést. Elgondolkodtam sorain. S valóban! Emlékei mindenkinek vannak, csak nem mindenki fér hozzájuk, mert vastag fájdalom, és félelem porrétege ül rajtuk, amit csakis a szeretet rezgései képesek apránként letisztítani, és az Időgép energetikai szerkezete elsőként ezt a szeretetet kezdi el visszaforgatni belénk – s mi megfoghatatlan szerelembe esünk általa, ami nem földi síkot jelent, hanem olyan vágyat ébreszt bennünk, amivel Önmagunkhoz, saját emlékeinkhez szeretnénk közelebb kerülni, s bár egyszerre fedezzük fel az emlékezést, maguk az emlékek nem szorítkoznak kettőnkre, így egyre több mindenkit ránthatunk magunkkal, ahogy az Időgép kerekei egyre gyorsabban forognak, és egyre több port fújnak le az emlékekről.

Emlékezni nem elménkkel, hanem a szívünkkel kezdünk, így akiknek hasonló emlékeik vannak, azoknak egyszerre dobban a szívük ugyanarra az emlékre. Ha ezek az emlékek egy olyan korba vezetnek, ahol még nem volt ismeretes a félelem ilyen foka, akkor az emlékezéssel újra ébredhet a remény, hogy amennyiben a most csakis azon múlik, milyen emlékeket engedünk át magunkon, mivé forgatjuk a jövőt azáltal, hogy ráébredünk, honnan forgatunk át emlékeket! Változtathatunk azon, amiben épp élünk!

Mi magunk is egyfajta időgépek vagyunk, csak elaludt a gépész, beakadtak a fogaskerekek a félelmek és fájdalmak sűrű ködjében. Ön fényt villogtat számomra ebben a ködben, nekem csak el kell indulni a fény irányába, és elmesélem, mi mindent érzek, gondolok, látok, ami másoknak  is hozhat emlékeket a szívükben, és ezáltal közelebb kerülhetnek saját emlékeikhez.

Köszönöm lelke minden rezdülését, mely saját lelkemre emlékeztet, miközben próbálom kibogozni a jelennek hitt színjátékot, és mindazokat a rétegeket, amik rátelepedtek, amiktől nem tud mindig átszűrődni mindaz, ami az értelmét, és valós célját adja a fizikai időnek: ami pusztán eszköz, mint hályog a szemen,  de a modern „orvostudomány” ( a felemelkedő rezgések)  kezd eljutni arra a szintre, ahol leműthető ez a hályog, és akkor megszűnik a fizikai idő, és el kezdünk látni minden irányba, és felfedezzük, hogy a most nem egyetlen ponttá zsugorodott pillanat, hanem egy gyönyörű, végtelen pontokba tágítható kiterjedés, ahonnan válogathatunk, mely pontokból építsünk jövőt.

Ha belső mosolyára gondolok, az olyan, mintha  megsimogatná az arcom, és ettől mosolyogni kezdek, mint a könnyes szemű gyermek teszi, ha édesanyja karjaiba veszi vigasztalni. A ma reggel sokkal könnyebb, a fizikai fájdalom gyorsan múlik, visszaadva a teret a gondolataimnak, melyek az idő rétegeit fürkészik, amiben az emberiség egy gyönyörű, békés emléke lett eltemetve, és nekünk ezt kell apránként kiásni…

Köszönöm Önt, bár nem tudom, kinek kell megköszönnöm – az időnek? a múltnak, a jelennek? Talán nem tartja túlzott vakmerőségnek, ha közelebb engedem magamhoz egy pillanat erejéig, és egy öleléssel köszönöm meg, hogy a napokban mellettem állt onnan, ahol valójában él…

Mikor elküldtem a levelet, akkor vettem észre, hogy én is kaptam, az enyém előtt nem sokkal, csak nem láttam, mert kerültem az internetet, míg gyógyulgattam.

Kedves reggelt Kisasszony! Az este elnyomott az álom , majd hirtelen felriadva hiányzó szavai kíséretében egy emlék tört fel belőlem így a Novemberi fényekből az estei zenére fontam egy kis videót, mely lehet korántsem lett tökéletes, de ez érkezett hozzám…”

Még meg sem kaptam a felvételt, de én már írtam róla… a fel-felvillanó fények, amik vezetnek…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!