Napok óta kószál bennem egy gondolatsor a maximalizmusainkról, hogyan torzítják az énképünket, hogyan tesznek minket manipulálhatóvá, pusztán azért, mert hagyjuk magunkat viszonyrendszerekbe nyomorgatni.

A maximalizmus tulajdonképpen elégedetlenség az aktuális eredményekkel, minőségekkel, eseményekkel, önképünkkel, másokkal stb. szemben, ezért többet, jobbat, mást szeretnénk, hiszen azt tanítják nekünk, hogy ha jót teszünk, örömet okozunk, sikereket érünk el, többet-jobbat hozunk ki valamiből, attól jók leszünk; ha jók vagyunk, akkor szeretve leszünk. Ha mégsem érezzük tőle magunkat szeretve, hajtunk tovább, mert csak elérhető az a maximum, ahol beváltódik az ígéret, és mind szeretve, elismerve, értékelve szeretnénk lenni. Mindezt olyan mércék alapján, amit mások állítanak fel nekünk, vagy mi magunk állítunk fel saját magunknak, de megint csak kívülről érkező értékek, elvárások alapján.

Pedig vehetnénk mércének az Univerzumot is, egy Nagyobb Képet (ami nem csak egy adott élet), és akkor nem lenne az egész maximalizmusra szükség, nem kellene azon törni a fejünket mikor mi jobb, mi több; mivel, hogyan teszünk jót…hiszen az Univerzum alaptörvénye, hogy minden a JÓ (pólustalanul, emberi minősítés nélküli) LÉTEZÉSE, MEGNYILVÁNULÁSA, amit csak meg kellene élnünk. Ehelyett az egész átlátása hiányában minősítjük a szegleteit (amit épp meglátunk belőle), és az adott minősítéshez viszonyítva akarjuk változtatni. Ezt hisszük motivációnak, de ezzel csak akarni tanulunk, az akarás pedig nehezen megy együtt az elfogadással, és sokszor energiákat felörlő erőlködésbe csúszik.

Ebben a relatív (emiatt sokszor hamis) viszonyrendszerben igyekszünk jók lenni, és ha nem sikerül (és megintcsak valami viszonyrendszer alapján minősítjük sikeresnek, vagy nem sikeresnek), akkor bántjuk magunkat, így válunk manipulálhatókká, így veszítjük el saját ÉN képünket, és próbáljuk azt átváltoztatni mások kedvére, egy saját magunk által mesterségesen megalkotott kép képére.

Feldúljuk az Univerzum spontaneitását a megéléseinkkel, az akarásunkkal, mert mi jobban tudjuk, hogy mi hogyan lenne helyes, és lehet, hogy a saját, vagy mások értékrendszerében átmenetileg elérünk általunk sikernek minősített eredményeket, de amint megindul a visszarendeződés, már csúszik is ki a kezünkből, ráadásul az akarásukkal, megfelelni vágyásunkkal elérjük, hogy átalakul a belső energetikai rendszerünk, ami az Univerzum mása kellene legyen ahhoz, hogy megértésben, békében együtt tudjunk vele rezegni; de egyre csak eltér attól, egyre nagyobb lesz bennünk a káosz, a meg-nem-értés, az elszigetelődés, az egyensúlytalanság. Mire ez tudatosan fel is tűnik, már annyi a megfelelnivaló irány, hogy igazán saját döntésünk szinte már nem is lehet, mert ha mégis lenne, elítélné a környezetünk, amit nehezen viselünk el.

Belső rezgésünk átállítása nem egyszerű munka, de nem is lehetetlen. Ahogy tudatosan kigyomlálható a rengeteg gaz a hasznos növények közül, ugyanígy saját énképünk értékrendszere is átállítható, csak nagyon nehéz ugyanazon impulzusok között, ugyanazon környezetben, ugyanolyan gondolkodással, ugyanolyan meggyőződésekkel – ergó, vagy komolyan vesszük, hogy más irányba szeretnénk haladni, vagy sodor tovább az ár…Lehetne ez az első döntésünk!