Észrevettétek, hogy olyan, mintha november elseje kihúzott volna egy dugót egy palackból, és csak szivárognának be a dermesztő, “fagyos szelek”, és a “fák törekvő hajtásait”, az optimizmusunkat, a kitartásunkat, a reményeinket, a tettvágyunkat (kinél előbb, kinél később) egyre vaskosabb zúzmara, hó fedné be, amitől mozdulni sem tudnak a “falevélkezdemények”? Így csak egyre jobban ledermedünk, próbáljuk magunkra húzni a konfliktusokkkal szemben védelmet ígérő közönyt, érdektelenséget, önámítást; az egykor biztonságot ígérő régi közeget, megszokásokat, berögződéseket, pótcselekvéseket, és csak óvatosan dugjuk ki az orrunkat, nehogy a pillanat azonnal elrabolja mindazt, amit magunkénak vélünk, és rá kelljen döbbennünk, hogy tulajdonképpen mindvégig nincstelenek voltunk – mert csak azt tudta magával vinni a “fagyos szél”, ami nem volt valós: a félelmeink vonzzák a “fagyos szeleket”.

Olyannyira kezd mindenből elegünk lenni, hogy bezárunk minden ajtót, ablakot, és nem vesszük észre, hogy ezeket a “fagyos szeleket” nem lehet kizárni sehonnan, egyre csak jönnek, mi pedig csak belefásulunk, belefáradunk a folytonos védekezésbe, harcba… és azzal, hogy magunkra zárunk mindent, kizárjuk a lehetőségeket is. Mintha éheznénk, és kapnánk egy vödör sarat, és dühösen kidobnánk az egészet, hogy mit képzel az Univerzum, így éhen halunk! Pedig ha a vödör sarat türelemmel átkutattuk volna, megtaláltuk volna a gyémántokat, amikből épp elegendő ételt vehettünk volna.

Azt tartják, a harcban a legjobb taktika kiismerni az ellenséget. Így talán a fagyos szellekkel szemben egyetlen segítség, ha belülről pakolunk nagy tüzet valós értékekkel, amik kinyítják befagyott szemeinket, átvilágítják a félelmetesnek tűnő, nehéz rezgéseket és leolvasztják a súlyokat, amikkel mi magunk ruházzuk fel őket. Legjobban akkor mocorog a sötétség, mikor vesztét érzi. Ne tápláljuk! Ne a réginek adjunk tovább erőt, hanem az újnak! Ne csak nézzük, mire jut a Sötétség és Fény harca, hiszen rajtunk keresztül, bennünk harcolnak. Bármilyen passzívak vagyunk, bármennyire lefagyunk, bármennyire nem akarunk részt venni benne: mindenképpen részei vagyunk a harcok kimenetelének, és önámításokkal nem a Fényt erősítjük.

Ma november 11-e van. Egyesek ezt a napot fontosnak tartják, mivel 11:11 számmiszikában egyfajta Dimenzió Kapu, és nyakunkban van november 14, ami megint szuper Telihold (a Hold közelsége miatt). Mindig találunk valami alkalmat, eseményt, tevékenységet, amit fontosnak, vagy az ellentétének tarthatunk. Szerintem ez az egész Korszak fontos úgy, ahogy van! Tetszik, nem tetszik, itt vagyunk, benne vagyunk. Otthon is, az utcán is, a munkahelyen is, tegnap is, ma is, és holnap is. Képtelenség elbújni előle!  Akár passzívan, akár aktívan – egyformán formáljuk mire jutunk. Nem olthatja ki pozitív érdeklődésünket a sok negatív hír, a sok negatív példa, a sok képmutatás, a sok megkoreografált mű fénymozgalom. Meg kell keresni a BELSŐ FÉNYÜNKET és táplálni kell, mert csak az véd meg a belső fagyokkal szemben!