A felismerések nem hullanak csak úgy, az égből. Legtöbbjükhöz kemény út vezet, amin előfordul, hogy az elkeseredettségig is eljutunk, ha nem sikerül nyitnunk valami felé, ami az egész helyzetet elénk rakta. Hadd osszam meg megint valaki történetét…

“Tulajdonképpen december óta bujkál bennem egy gyulladás, amit eleinte homepoátiával sikeresen elnyomtam, de a karácsony előtti időszakot végig köhögtem. Aztán enyhültek a tünetek, az ünnepekre jól lettem, a szilveszteri utamra mintha elfújták volna az egész betegeskedést. Január elején azonban kiújultak a megfázásos tüneteim, és húzódtak lefelé: tüdő -, mellhártya – vese területeire. Az volt az érdekes, hogy lázam nem volt, de nagyon kutyául éreztem magam. Heteken keresztül csak hálni járt belém a lélek, mégis jártam dolgozni. Próbáltam magamon segíteni, de ha meditációval, gyakorlatokkal próbálkoztam, biztos, hogy belealudtam. Egyre gyengébb, és gyengébb lettem, az életkedvem is elszállt. Nem volt erőm, csak a túléléshez. Végül a fogam is begyulladt. Szerda reggel megnyitották, mégis feldagadt, pedig már antibiotikumokat is szedtem.”

“Tegnap délután végső “elkeseredésemben” hívtalak fel. Már a beszélgetés alatt jobban lettem, ahogy elhangzott pár dolog, ami meglepő volt. Rákérdeztél van-e bennem harag? Elgondolkodtam. Bennem? Mikor én vagyok a béke, és a nyugalom szigete? Aztán azt mondtad, hogy nem csak másra haragudhatunk. Ahogy jobban belegondoltam, megláttam azokat a részeimet, amiket eddig nem akartam látni: a türelmetlenséget magam iránt, hogy mindig erős, kemény nő akarok lenni, aki mindig helytáll, akin “a golyó sem fog”. Megláttam a haragot, amit azért éreztem, hogy megbetegedtem, és a betegség feldúlta korábbi életvitelem. Hogy fordulhatott ez elő? S ha már így alakult, hogyhogy nem tudok pikk-pakk meggyógyulni? A beszélgetés rávezetett, hogy a türelmet, a lágyságot, rugalmasságot gyakorolnom kell, engedni kell a merevségből, akarásból, aminek csak részben voltam tudatában.

Tegnap végre kitört rajtam a láz, ami talán az egész folyamat kicsúcsosodását jelentette fizikai síkon is. A mai délelőttöt magamra fordítottam, lemondtam a munkám, pedig fizikálisan már jobban voltam, és mehettem volna megint a mókuskerékbe. A gyógyulás útjára léptem, mert most tényleg el kezdtem gyógyítani, szeretni önmagam, és nem csak lázadoztam.

Összefoglalásul azt szeretném átadni, hogy amikor benne vagyunk a dolgok sűrűjében, nagyon könnyű elveszteni a hitet, könnyű kétségbe esni, és egy lefele vezető örvényben tehetetlenül zuhanni. Velem is ez történt. Ahogy visszatekintek az elmúlt hónapra, csak egy sötét alagutat látok. Végig tudtam, hogy ez valami nagy tisztulás, valaminek a kitakarítása, hogy utána jobb legyen, de egyáltalán nem lelkesített. Egyik nap azzal indultam el itthonról, hogy elég volt! “Kérem vissza a régi életemet!” Aztán azonnal rájöttem, hogy nem az kell, csak a régi egészséges közérzet. Hajlandó vagyok változni, csak miben változzak?”

“Hihetetlen, hogy a fizikai korlátozás mennyire eltörölte a régi életemet, a régi jól bevált beidegződéseket. Most ránézve, jobban feltárva, már nem is akarom őket, de még nem látom az újat. Eszembe jutott egy barátunk, hogy ő is ugyanezeken ment át, csak más irányból közelítve. Az élet, vagy Isten, vagy nevezzük bárminek, nagyon találékony  tanítómester. Pusztán a beszélgetéstől, és attól, hogy kiírhattam mindezt magamból, hogy felvállaltam a betegség nem gyengeség, hogy lazítok a  “kemény vagyok, meg tudom csinálni, és mi az, hogy mégsem?” hozzáállásból, máris jobban érzem magam.

K.A. – 2017. 02.03 – “Amikor leesik a tantusz“