Tegnap a Normafához mentünk kirándulni. A Libegőhöz érve feltűnt a lángos árus, ahogy hosszú sor kígyózott előtte. Frappáns mozgó árus. Mi is beálltunk a sorba. Három vidám fiatalember próbálta kiszolgálni a sok embert. Egy a pénzt szedte össze előre, egy sütötte a lángost, egy pedig megkente, és kiadta.

Egy hölgy fizetett, és türelmesen várta, hogy elkészüljön a lángosa. Közben azonban oldalról megérkezett “én vagyok a Jani” külsejű úriember két jól öltözött, csinos hölggyel, és egy gyerekkel, és a lángosokat, amiket a hölgy már kifizetett, szépen lenyúlta szó nélkül. A hölgy halkan megkérdezte: “Elnézést, oldalról is van sor?” Mire az egyik fiú zavartan közölte, “nincs, ez a főnökünk”. Igazán ciki helyzet volt!

Érthető, hogy a főnök nem hajlandó sorban állni a saját lángos sütödéjében, de miért akkor nyúlja le a lángost, mikor a legnagyobb sor van, a saját vevőjétől? Persze megteheti, de miért gondolja, ha ő úgy tesz, mint aki senkit nem lát, akkor majd őt sem látja senki? Vagy esetleg látta mennyi embertől folyik be hozzá pénz, csak nem ismeri az “elnézést”, esetleg “köszönöm a türelmet” kifejezéseket? Hová tűnik egymás tiszteletben tartása? Milyen példát mutatunk a gyerekeknek?

Az egyik gyerek megtanulja, hogy ha pénzed van, bármit lehet, nyugodtan átnézhetsz más embereken. A másik gyerek megtanulja, egy szót sem szólhatsz, bármit észreveszel, mert nem vagy abban a helyzetben.

A kisfiammal álltam a sorban, és láttam a szemében, hogy figyeli szóvá teszem-e, ami történik. Hallott minden korábbi szót, látta mi történt, hogy történt. Nem mi következtünk épp, így nem szóltam semmit, helyette inkább megbeszéltük egymás között. Nem tettünk úgy, mintha mi sem történt volna. Nem tettünk úgy, mintha természetes lenne, hogy bárki különb lehet a másiknál. Megbeszéltük, hogy mindenki azt lépi, amire képes, de a következő lépés mindig a saját kezünkben marad: eldönthetjük bent maradunk-e a sorban egy lángosért, vagy tüntetőlegesen kivonulunk; eldönthetjük morgunk-e, vagy helyére tesszük magunkban a történteket és lépünk tovább,  nem hagyjuk a saját napunkat ezzel tönkretenni.

Van az a helyzet, amikor szóvá tettem volna, de ez a lángos most nem ez a kategória volt. Annyira szeretem a természetet, alig vártam, hogy a fák között bolyonghassak. Az erkölcsi dolgokat magunkban lerendeztük, mire mi kerültünk sorra, és békésen folytattuk a kirándulást.

Sétáltunk egy jó nagyot. Visszafelé a Libegőnél kik tolakodtak előre a sorban fiatal külföldiek elé? “Én vagyok a Jani” és társasága itt is úgy gondolta előnyt élveznek, meglehet a Libegő is az övék. Mi csak összenevettünk, de utána belegondoltam: Egy dolog a bosszankodás, amit másnak okoznak, de mi lesz a mintákkal, a hozzáállással, az egyre erősödő elvárásokkal, az egyre félrecsúszó értékekkel? Milyen rossz lehet folyton kivételezettségre törekedni, elvárni azt?  Fájdalmas lesz a pillanat, amikor az élet elveszi a kivételezettséget sokkal fontosabb körülmények között, mint mondjuk egy lángos, vagy egy libegő.

Nekünk csak a bosszankodást kellett kezelni. Mennyivel egyszerűbb dolgunk van!