A sors remek színdarab rendező. Összekuszálja a szálakat, vagy épp elvágja, dobál kénye kedvére, majd új szálakat köt, mi meg csak nézünk, és nem tehetünk mást, mint megbékélünk az új szálakkal…

Marco és én, 1999, Olaszország

Azzal, hogy a Spyralis című könyvemből részleteket töltögetek fel a honlapra, olyasmik jutnak eszembe, amikről azt hittem, hogy már rég semmissé váltak a rájuk rakódott múltbéli romok alatt. A Spyralis nagy részben egy Marco nevű fiúról szól. Óriási szerelem volt. Érthetetlen, rögeszmés vonzalom az első pillanattól kezdve, rengeteg nehezen feldolgozható tanítással. Aztán vége lett. Ezután botlottam a reinkarnációs utaztatásba, és olyan életeket utaztam meg róla (lsd. lentebb, részletek: Velencei kurtizán, Gyűlölet, szerelem), amik tökéletes magyarázatot adtak az addig érthetetlen érzelmekre. A sors olyan hirtelen, és határozottan vágta el a kapcsolatunkat, hogy esély sem volt további közös útra. Elfordultam, továbbléptem.

Aztán tavaly nyáron újra találkoztunk, 15 év után, blogoltam is róla (olvasáshoz klikk: blog bejegyzés) , és nyakamba öntötte minden fájdalmát, amiről fogalmam sem volt, főleg az döbbentett meg, hogy nekem mi közöm volt hozzá anélkül, hogy tudtam volna róla. Levelek váltották egymást újra, meg újra, egyre több mindent tudtam meg az elmúlt 15 évéről, és döbbenten néztem mivé válik egy élet, ha fájdalommal élik, ha nincs őszinte kommunikáció.

Átsuhant rajtam “a mi lett volna, ha?” … és arra jutottam, hogy az én életem így lett tökéletes, ahogy alakult.

Hadd ajánljak egy filmet, amit tegnap adtak a TV-ben, a címe Szívörvény. Egyfajta romantikus film, de ha mélyen belegondolunk, tökéletesen bemutatja az életet, ahogy elvesz és ad, ahogy olyan fordulatokat hoz, amivel átíródnak bennünk érzelmek, ahogy feje tetejére állít mindent bennünk és körülöttünk, a végén mégis úgy jó, ahogy a sors alakítja. Amíg nem jó, az csak azt jelenti, hogy még nem tartunk a végénél…