A reinkarnáció létezése legbelül valahogy mindig egyértelmű volt számomra, de igazán sosem mertem mélyebben foglalkozni ezzel a dologgal. Amikor 2000-ben beléptem egy spirituális iskolába, igazán ott szembesültem azzal, hogy sok embernek nagyon határozott „emlékei, tapasztalati” vannak előző életekből és roppant bután éreztem magam közöttük. Néhányan sokat sejtető pillantásokkal, félmondatokkal, vagy elhallgatásokkal utaltak arra, hogy ők bizony „tudják, amit tudnak” a közös előző múltjainkról. Volt, hogy hajtott volna a kíváncsiság, vajon mi történhetett, de legtöbbször a félelem, vagy a kétség volt az erősebb, hogy „és ha tudnám, akkor vajon az segítene-e most bármiben?”, vagy „ vajon fel tudnám-e dogozni a kapott információkat?”

Úgy tűnik, hogy a reinkarnációs utazás megtapasztalásához egyrészt találkoznom kellett azzal a személlyel, akire vakon rá merem bízni magam egy ilyen helyzetben, másrészt pedig át kellett mennem előtte néhány komolyabb traumán ahhoz, hogy legyen értelme kipróbálni. El kellett jutni odáig, hogy már ne riasszon az a lehetőség, hogy „láthatom magam” összetörni, vagy meghalni.

Annyira előre nem tervezett, spontán módon alakult minden, hogy nem volt időm agyalni rajta. Egy csajos ott alvós hétvégén Ági feldobta, hogy „akkor este megutaztatlak”, és lőn..

Egy középkori életem epizódjaiba „láttam” bele, ahol férfi voltam. Csendes, elszigetelt vidéki gyerekkorom volt egy udvarházban, ahol kevesen laktak, anyám szemrevaló cselédféle lehetett. Törvénytelen, titkolt gyerek voltam. Az apám valami fontos egyházi pozíciót töltött be, így nem derülhetett ki a létezésem. A távolból irányította a szálakat és a maga módján mindent elrendezett. Ahogy nagyobbacska lettem anyámat száműzte valahova, sose láttam többet, engem pedig a városba vitetett építő inasnak, ahol többedmagammal kitanulhattam a szakmát, és önálló életet kezdhettem. Az apám, aki nem volt más, mint jelen életbeli volt férjem, gondoskodott rólam, fizette a tanulmányaimat, de soha semmilyen személyes kapcsolatba nem lépett velem. Én pedig igyekeztem mindent elkövetni, hogy elismerjen, felfigyeljen rám, értékeljen (akárcsak jelen életemben). Jó lettem a szakmámban olyannyira, hogy más városokba és külföldre is hívtak házak, templomok építését felügyelni. Csak a munkámnak éltem. Volt ugyan egy feleségem is (jelen életbeli anyukám), de miután halva született a gyerekünk, amit szegény nem tudott feldolgozni, eltávolodtunk egymástól. Nem volt rá elég időm, figyelmem, mert lekötöttek a saját dolgaim, a megfelelni akarásom, a becsvágyam. Szegény lány ugyanazt kapta tőlem, mint amit ebben az életben én is annyira nehezen viseltem a házasságomban.

Valahol egész akkori életemben azért küzdöttem, hogy az apám elismerjen, büszke legyen rám, de ez sosem következett be. Számára én nem létezhettem, sokkal fontosabb volt a feddhetetlenség, a tisztaság, a jóság látszata. Ami ebben az életében is nagyon fontos a számára.

Életem végén nem maradtam teljesen egyedül, egy barátom gyerekeinél éltem, ők voltak a családom. Összességében egy sikeres életutam volt, de az emberi kapcsolataimat nem tudtam jól működtetni.

Nagyon érdekes volt látni ezt a szerepemet. Egyrészt megértettem, hogy abban a nagyobb képben, ahol a dolgok kiegyenlítődnek, bizony tényleg voltunk már mindenféle felállásban. Amit most annyira igazságtalannak élünk meg, azt egy korábbi életben mi követtük el másokkal szemben. A valódi nagy képet pedig szinte képtelenség átlátni, hiszen annyi élet, annyiféle kapcsolódás volt, hogy az összefüggések kibogozhatatlanok.

Arra is ráláthattam most, hogy mennyire fölösleges erőfeszítéseket ölünk abba, hogy megfeleljünk másoknak. Főleg, ha azok nem várnak tőlünk mást, mint hogy hagyjuk már végre őket békén. A görcsös küzdelmünkkel, akarásunkkal csak magunknak tudunk ártani. Van az a pont, amikor bölcsebb dolog elfogadni, hogy nem érhető el abban a felállásban, amit annyira szeretnénk, és teljesen el kell tudni engedni az illúzióinkhoz való ragaszkodásunkat, hogy továbbléphessünk.

Ez a mostani élet nagy lehetőség arra, hogy elvágjunk régi karmikus szálakat, végre kitörjünk a magunk építette börtönünkből.

Tantusz – 2017.február.02 – “Amikor leesik a tantusz.”