“Ott rontjátok el, hogy nem értitek a fontosságban a mérték szerepét: mindennek a számotokra aktuális küldetéséhez mérten kell fontosnak lennie, és ez változhat, még akkor is, ha nem vesztek róla tudomást.”

Ez meg mit jelent? – kérdeztem saját magamtól. Mivel saját gondolatként érkezett a mondat, így kénytelen voltam saját magamból kiásni a választ is. Íme:

Minden dolog másként fontos neked, vagy másnak. Hogy mennyire kell fontosnak lennie, a mérce teljesen más dolgonként, egyénenként és időszakonként. Életünkben minden annak függvényében kap intenzitást, hogy mekkora jelentőséget adunk neki, mennyire tartjuk fontosnak. Ha elcsúszunk, és fontosabbnak tartunk valamit, mint amennyire az Univerzum szerint valóban fontos, felborul az egyensúly, mert rosszul osztjuk meg energiáinkat, erőinket, így születnek a belső harcok: mert másként akarjuk.

Vegyünk egy tárgyat. A tárgy mindaddig nem létezik számunkra, míg fel nem figyelünk rá – pedig korábban is létezett. A tárgy, ha észrevesszük is, semleges számunkra egészen addig, míg nem mozgat meg bennünk érzéseket, gondolatokat – pl. tetszik, nem tetszik. Ha ennek intenzitása kis mértékű, gyorsan elfelejtkezünk a tárgyról, és újból nem fog létezni számunkra akkor sem, ha fizikailag meg nem semmisül. Ha viszont jelentőséget adunk a tárgynak, mondjuk hozzákötjük valaki emlékéhez, aki fontos számunkra, vagy misztikus erőt tulajdonítunk neki, a tárgyhoz kötődni fogunk. Ha a tárgy túlzott jelentőséget kap, kialakul bennünk a birtoklás egyre erősebben, függésbe kerülünk tőle. Enyém! Kell nekem! És korlátozni kezd minket félelmekkel. Mi van ha elveszítjük? Mi van, ha megsérül? Mi van ha másé lesz? Mi van, ha megváltozik hozzánk a viszonya? Élhetünk rettegésben egy tárgy, vagy akár egy személy miatt, hiszen ugyanez vonatkozik mindenre és mindenkire.

Ha nem tulajdonítunk valaminek elég fontosságot, hibába eshetünk, mert elszalaszthatjuk valami lehetőségét. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk valaminek, hibába eshetünk, mert rátelepedhet az életünkre, rögeszméssé, megszállottá, elfogulttá, elvakulttá tehet minket.

Az egyensúly feltétele, hogy megérezzük minek, kinek, miért, meddig, milyen mértékben adjunk fontosságot, azaz energiát. Ne legyen fontosabb, mint amennyire valójában fontos, azaz maradjon minden, és mindenki az őt megillető helyen az életünkben – mihez képest? Az Univerzum terveihez képest. Ahogy ez billen, billenni fog a belső békénk.

Van olyan ember akivel 10 évet kell eltöltenünk, hogy megtanuljuk, amit kell, míg mással egy hónap alatt végzünk a tanításokkal, és lehet egyformán fontos, amit megtanulunk. Ha vége a feladatnak, akár 10 év, akár 1 hónap után ugyanúgy elkezd kikopni egymás kölcsönös szintű fontossága az életünkből. Ha mi tovább erőltetjük, az kellemetlen megélésekhez vezethet.

Van olyan téma, amivel épp csak találkozunk, és ki is merül a számunkra, mert épp más fontos nekünk. És van, ami ránk talál és úgy megérint, hogy  évekre elmélyülünk benne, és még akkor sem végzünk vele. Meg kell tanulnunk, minek, mikor, mennyire, milyen mélységben, milyen időtartamban kell fontosságot adnunk, hogy béke lehessen életünkben. Ami fontos számunkra, annak erőt, energiát adunk, és ezzel könnyen vissza lehet élni, kihasználhatóvá válhatunk. Mindig a középút a legkönnyebben megtartható, megvédhető pozíció. Persze előfordul, hogy szélsőségekbe csúszunk, hiszen gyarló emberek vagyunk. Nem a szélsőségekkel van igazán gond, hanem azzal, ha nem tűnik fel számunkra a szélsőség, mert akkor válhatunk igazán manipulálhatóvá…. de erről majd máskor írok.