2016. február 6. Adri

Andi: Egyike vagy az eredeti Spirálos csapat „alapító tagjainak”. Már egészen a kezdeti megjelenésétől ismerkedsz ezzel az intelligenciával. Ha megnézed, hogy milyen volt akkoriban a Spirálban lenni és most milyen, látsz-e különbséget?

Adri: Kezdetben a harmadik szemünket használtuk nagyon erősen és azokat a fajta régi energiákat, amelyekkel akaratból próbáltunk teremteni. Nekem akkoriban rengeteg atlantiszi típusú emlékem volt a teremtésről, ezeket fizikailag nagyon intenzív érzés kísérte, mintha a homlokomat leszorítanák és húznának. Most hogy újra indult a Spirál, eleinte meg kellett szokjam, hogy nem teremthetem újra azt, ami korábban volt. Egyébként, amíg tartott az az első Spirálos időszak, az egy nagyon jó élményt jelentett számomra. Sok minden helyre került akkor az életemben, de amikor vége lett, utána egy nagy borulás következett. Nem igazán találtam azt követően olyan technikát, amivel úgy éreztem, hogy újra rendbe tudnám szedni az életem. Soha nem hagytam igazán abba a Spirál használatát, de a köztes időszakban Ági közvetítése nélkül már nem tudtak nálam beindulni azok a változások, amik tovább lendíthettek volna. Csak a közvetítővel együtt lehet folyamatos a fejlődés lelki szinten. Az ő támogatásával kevesebb az olyanfajta megélés, amikor úgy érzed, hogy nem tudsz mit tenni.

Andi: Most a hétköznapi megélésekben mennyire van segítségedre a Spirál?

Adri: Kevésbé fáraszt, vagy borít ki mostanában a munkahelyi nyüzsgés. Rám általában jellemző, hogy mindenkinek átveszem az érzelmeit. Ez most is így van, de már jobban tudom kezelni. Ha fáradt leszek, akkor nem egész napra leszek fáradt. A Spirál vissza tud billenteni arra a síkra, ahol nem hat rám úgy a környezetem. Van, amikor ez nem teljesen sikerül, ilyenkor szoktalak kérni benneteket, hogy segítsetek a tisztulásban.

Andi: Az oviban mennyire tudod párhuzamos síkon működtetni a Spirált?

Adri: Ha működik, akkor többnyire spontán indul be. Az értekezleteken tud nagyon jól működni, mivel ott nem kell folyamatosan beszélni és figyelni. Ott azt veszem észre, hogy beindítom a Spirált és oldódnak a feszültségek és jó hangulat, akár nevetés is tud kerekedni.

Amikor nap közben megy a pörgés-forgás, akkor nehezebben tudok benne lenni. Erős koncentrációt igényel, hogy húsz gyerekre kell folyamatosan figyelni, muszáj átlátni, ki mit csinál. Emellett a Spirálra figyelés huszonegyediknek már nem megy.

Andi: Amikor a gyerekekre koncentrálsz, akkor mennyire tudod belevinni a munkádba azt a fajta tudatosságot, amire a Spirál próbál minket tanítani?

Adri: Előfordul, hogy ha valamelyik gyereknél látok egy olyan komoly problémát, amivel azonnal szakmai bizottsághoz, szakértőhöz küldhetnénk, akkor megpróbálom nála alkalmazni a technikákat. Pl. volt egy kisfiú, akinél egy nagyon erős, mély érzelmi blokkot sikerült megmozdítani Spirál technikával, és azóta is folyamatosan foglalkozom vele.

Andi: Rendszeresen figyelmeztet minket a Spirál a csakráink állapotára. A csakrapszichológia témakörében olvashattuk, hogy kisgyermek korunkban gyakorlatilag az alsó négy csakránk már teljesen kifejlődik. Te hogy látod, mennyire sérültek a gyerekek a csakrafejlődés szempontjából?

Adri: Én nagyon tisztának látom a gyerekeket. Sok mindent hordozhatnak, de az még annyira képlékeny, alakítható. Szerintem mi felnőttek nem vagyunk tiszták, és a mi reakcióinkra, a mi auránkra reagálnak érzékenyen a gyerekek.

Nagyon próbálok arra figyelni, hogy tisztán menjek be reggel a munkahelyemre, mert ha nem így van, akkor azzal elronthatom az összes gyerek napját, beleértve a magamét is.

Andi: Szerinted mivel lehet leginkább motiválni a mai gyerekeket?

Adri: Szerintem az őszinteséggel, ha önmagadat adod. Nagyon megérzik, ha valaki szerepet játszik és arra többnyire negatívan reagálnak. Míg ha őszintén önmagad vagy, akkor lehetsz bármilyen, azt elfogadják.

Szeretem azt, hogy nagyon őszinték, és azonnal visszacsatolják, ha valamit nem jól csinálok, vagy ha valami energetikailag nincs rendben, míg a felnőttek világára nem ez a jellemző.

Andi: Azt vettem észre, hogy egyre kisebb korban jelenik meg a teljesítménykényszer a rendszerben. Már oviban is fel kell készülni az iskolára, ami olyan megfelelési kényszerekkel párosul, amit sok gyerek nehezen él meg. Te hogy látod, ez mennyire hidalható át, mennyire kezelhető?

Adri: Most épp kiscsoportosaim vannak, és szerencsére kiscsoportban még kötetlen foglalkozás van kezdeményezéssel, ami annyit jelent, hogy napi 5-10 percet is elég lenne foglalkozással tölteni. Így most még lehetőség van arra, hogy kötetlenül játszhassanak, bármi belefér az időnkbe. Arra törekszem, hogy élvezni tudják ezt az évet, mert utána már egyre kevesebb esély lesz ilyesmire. Most még nyugodtan bohóckodhatunk, akár belefér az is hogy egész nap hintázzunk, másnap könnyedén bepótolható az elmaradt foglalkozás. Nagycsoportban pl. már nincs nagyon idő játszani, ami a gyerekeknek a legfontosabb lenne, mert már annyi elvárásnak kell megfelelni. Kötelező foglalkozások, programok tömkelege, ahol már nem az az elsődleges szempont, hogy a gyerek jól érezze magát.

Nagycsoportban én legalább a testnevelés foglalkozásokon hagynám őket játszani, és úgy tűnik a szakma is felismerte az ebben rejlő lehetőségeket, és talán előbb-utóbb megváltozik a testnevelésről alkotott szemlélet. Az a tapasztalatom, hogy játékosan sokkal könnyebb megszerettetni a mozgást, mint kötelező jelleggel.

Andi: Ha szabad kezet kapnál, és úgy alakíthatnád a nevelési programot, ahogy jónak látod, akkor mit változtatnál meg az oviban?

Adri: Régi vágyam, hogy átjárhatóvá tenném a termeket. Minden teremben lennének kezdeményezések, és a gyerekek dönthetnék el, melyikben éreznék jól magukat. Én ebben hiszek, de egyelőre csak annyit tudok megvalósítani belőle, ha épp nincs szigorú ellenőrzés, hogy az aznapi megérzéseim alapján kezdeményezem a foglalkozásokat, és nem a kötelező előírások szerint. Ha azt csinálhatjuk, amihez épp kedvünk van, akkor egész más lendületet, szeretet energiát lehet belevinni a foglalkozásokba. A másik fontos szempont, amit képviselnék, hogy tavasztól őszig minél több időt töltenénk kint a szabadban.

Andi: A mostani rendszerben mennyire van lehetőség arra, hogy elmélyüljenek valamiben a gyerekek?

Adri: Ahogy nőnek egyre kevesebb ilyen lehetőség van. A kicsiknek még lenne rá idejük, de pont ennél a korosztálynál még nem jellemző, hogy tartósan elmélyülten tudnának valamire figyelni. Nagycsoportban pedig már kb. két hétig játszanak, terveznek önállóan egy játékot, mire a végére érnek. Nagyon szeretem ezeket megfigyelni, amikor egy-egy hosszabb meseregény kapcsán hetekig tervezik pl. a hajót, amit megépítenek kockából, elkészítik papírból 3D ben. Szeretem nézni, azt az összefogást, a konfliktus nélküli szereposztást, amiben mindenki a képességei által kap feladatot, elismerést, megerősítést. Nem számít, hogy mekkora volumenű dolgot tesz bele, egymás között csak annyi fontos, hogy azt tegye, amiben a legügyesebb, amihez a legnagyobb kedvet érez. Azt hiszem nekünk felnőtteknek lenne mit tanulnunk tőlük.

Andi: Picikkel mennyire lehet meditálni, relaxálni? Próbáltál már ilyesmit?

Adri: Testnevelés foglalkozás végén szoktunk közösen lazítani, de ez is inkább már nagycsoportosokkal tud jól működni, ők már jobban meg tudják élni. Egy napocskát szoktunk beszívni és a felhőket kifújogatni. Korábban a csendesebb időszakokban gyertyával is próbálkoztunk, ilyenkor az aznapi feszültségünket égettük el és figyeltük, ahogy megnyugszik a gyertya lángja, és a szeretet érzést terjesztettük ki. A gyertyázást sajnos letiltotta a főnököm, mert szerinte balesetveszélyes.

Andi: És mi az, amivel te tudsz lazítani, kikapcsolna a hétköznapi pörgés után?

Adri: Kevesen tudják rólam, de én nagyon szeretek egyedül lenni. Ha nagyon megviseltnek látszom, az többnyire azért van, mert nem tudtam időt, alkalmat találni az egyedüllétre. Számomra az hatalmas feltöltődés, ha van két órám arra, hogy magamban legyek, amikor visszatalálhatok önmagamhoz. Ilyenkor bárhol elvagyok, de leginkább a természetet szeretem. Nagyon szeretem az erdőt, ott még az sem zavar, ha nem vagyok egyedül, mert az önmagában is feltölt.

Andi: Ha lenne rá lehetőséged, hogy szabadon azt tedd, amit csak szeretnél, akkor mi lenne az, amit feltétlenül megvalósítanál?

Adri: Egészen biztosan nem kelnék korán. Azt hiszem továbbra is gyerekekkel foglalkoznék, de nem ilyen kötött keretek között. Oldást, terápiát végeznék szívesen olyan gyerekekkel, akiket a mai társadalom problémásnak titulál. Nagyon sok olyan nevelő van a mai napig, aki belefojtja a gyerekekbe a kezdeményezést. Erősen hiszek abban, hogy bármit meg lehet tanítani a „problémás gyerekeknek” is, de nem a mai merev, szigorú keretek között, ahol könnyen elveszítheti egy ilyen gyerek önmagát, a rálátását a dolgokra. Minél szigorúbb nyomás alatt állnak, annál inkább vesztik el a természetes képességeiket és megjelenik a tanulási zavar, a magatartási zavar. Minél inkább próbáljuk belenyomni őket a „normális” keretekbe, annál inkább sérülnek. A problémásnak titulált gyerekek igazából nem azok, csak nem férnek bele a rendszerünkbe, amit rájuk erőltetünk, és ettől lesznek valóban problémásak. Én nagyon szeretem őket.

Volt már ilyen jellegű élményem: egy alkalommal nagycsoportra kaptam néhány olyan gyereket, akiknél súlyos zavarokat állapítottak meg. Pusztán azzal, hogy minden nap megerősítést kaptak arról, hogy értékesek és szeretetre méltóak, év végére nem jelentett problémát az iskolaérettségük. Igazából semmilyen különleges elbánásban sem részesültek, csak elfogadást és szeretetet kaptak.

Andi: Azt hiszem, ez egy szép küldetés lenne. Kívánom, hogy legyen lehetőséged valóra váltani.