Reinkarnációs élmény

Sokáig hittem, hogy a kézrátétes gyógyítás sikere hit kérdése, de saját magamon tapasztalhattam, aki mindig mindent megkérdőjelez, hogy nem így van. Valami más működteti, a hit csak még jobban felerősíti.

Részt vettem egy tanfolyamon, melynek tanításai Tibetbe vezethetők, de képtelen voltam Tibet iránt rajongani, ahogy a társaim tették. Valahányszor szóba került, a többiek mély áhítattal beszéltek róla (vagy épp Nepálról) én viszont mélyen hallgatok. Sorra utaznak ki, én viszont nem vágyok oda. Ha felkínálnák, hogy három ország egyikébe elmehetnénk, és közülük az egyik Tibet lenne, többségük rögtön kapna az alkalmon. Én mindenképp a másik kettő közül választanék, bármi legyen is az. Sokkal jobban vonz például Egyiptom, vagy Peru. Pedig semmi bajom a tibeti kultúrával. Tisztelem a tibeti embereket és teljes mértékben elfogadom mind vallásukat, hagyományaikat, mind ezt az energetikai rendszert, amivel évek óta ismerkedem. Úgy gondoltam társaimat előző életeik emléke csalogatja vissza, én pedig biztosan még sosem jártam ott.

Mikor az első tanfolyamon részt vettem, vártam, hogy a Mester majd felfigyel rám, de még csak észre sem vett. Az egóm rendesen ficánkolt, ezért ez rosszul esett, de ettől még nem hagytam abba a tanulást, mert a lelkem tudta mire van szükségem. Ahogy következtek a szintek, siettem volna, de hónapokat kellett várnom a további tanfolyamokig. Nem értettem mit kell ennyit szabályozni, misztifikálni mindent, miért nem jön át az egyszerűség, mit én éreztem mögötte. Mikor megkaptam az első szimbólumokat már a legegyszerűbbekkel is órákat bíbelődtem, mire megtudtam jegyezni őket, míg a többiek pillanatok alatt otthonosan mozogtak a jelek között. Eleinte sok kudarc érte az egómat, aztán szép lassan elfogadtam: csak egy vagyok a sok tanítvány közül. Teljesen értelmetlen harcolnom, és győzködnöm magam, hogy én más vagyok, csak nem veszik észre. A gyakorlat fehéren-feketén bebizonyította: helyesebb elhessegetni a zavaró, félrevezető gondolatokat, és ahelyett hogy saját magam méltatnám – akár csak gondolatban is -, jobb, ha igyekszem elcsendesedni és gépiesen azt csinálni, amit a Mesterünk mond, még akkor is, ha sokszor nagyon nehezemre esett.

Ma már szeretek jelentéktelen tanítvány lenni, mert tudom a jelentőség egészen másban nyilvánul meg: nem a külsőségben, nem a gyógyításban, és főként nem a gyógyító személyében, hanem az életben magában rejlik.

Évek óta követem ezt az utat, de csak mostanában derült fény arra, hogy mégiscsak jártam valamikor Tibetben.

Nem tudok kort meghatározni, talán nem is lényeges. Egy szegény családba születtem sokadik gyermekként. Tisztán látom magam előtt szüleim szeretetteljes tekintetét. Akkoriban – és talán még ma is – természetes volt, hogy a sokadik gyermeket kolostorba adják, akár többet is. Velem is ez történt. Persze ezt nem valami rosszként kell elképzelni. Védelmet kaptunk, ételt, italt, szállást, tanítást, és akkor mehettünk el onnan, amikor akartunk. Kezünkben volt a döntés joga.

Ha magamra néztem, egy leborotvált fejű, maszatos, virgonc kisgyermeket láttam szerzetesruhában, akinek nem fűlött a foga a kötelező dolgokhoz. Ha tehettem, kihúztam magam mindenből. Még az asztal alatti bújócska is jobban lekötött, minthogy odafigyeljek a tanításokra. Nem én voltam mestereim büszkesége. Nem láttam értelmét az alázatnak, nem értettem mire jó az az életforma, amit felajánlottak nekünk. Több gyerek arca is ismerősnek tűnt nekem mostani életemből, egyet pedig tisztán felismertem: Ruten volt az.

Egy nap meghalt az egyik idős mester. Belopództam a szobájába és láttam, ahogy ülő helyzetben, békés arccal pihent. Azért voltam rá kíváncsi, mert az a hír járta, hogy önként lépett ki a testéből. Ezen nagyon elcsodálkoztam és teljesen értelmetlennek találtam. Most még erősebben éreztem, hogy én nem akarom ezt az életformát. Otthagytam a kolostor nyújtotta biztonságot. Indiába mentem.

Nem tudtam mit is akarok valójában, de úgy éreztem ÉLNI akarok. Egy gazdag család tanítót keresett a fia mellé, gondoltam megpróbálom. Szerzetesi ruhám méltóságot sugárzott, alkalmaztak. Ám gyorsan kiderült, hogy a ruha mögött nem sok alázat és tisztelet rejtőzik. Viszonyba bonyolódtam a tanítványom nővérével, s amint kiderült, elbocsátottak.

Az eset kellemetlenül érintett mindenkit, engem is. Ráadásul munka nélkül bevételem sem volt. Nem tudtam, mihez kezdjek, nem igazán értettem semmihez. Nem akartam unalmas hétköznapi életet élni, valami különleges dologra vágytam! Megláttam egy fakírt, akit csodálattal néztek az emberek. Azonnal fakír akartam lenni.

Ahhoz, hogy tanítvány lehessek, különféle gyakorlatokat kellett elvégeznem. Először ki kellett mennem az utca forgatagába és mozdulatlanul, rezgés nélküli arccal kellett ülnöm órákon át, elviselve az emberek megjegyzéseit. Hamar feladtam. Már csak azért is, mert a szememmel önkéntelenül is követtem az előttem elhaladókat, és ez folyton kizökkentett. Azután a tűző napra küldtek, ahol megint csak mozdulatlanul kellett ülnöm, figyelmen kívül hagyva a tikkasztó forróságot, a szomjúságot. Ezt sem voltam hajlandó sokáig elviselni, így gyorsan kiadták az utam.

Elegem lett ebből is. Megint útra keltem. Nappal gyalogoltam, éjjel különböző kolostorokban húztam meg magam. Mindenhol szeretettel fogadtak, élelmet és szállást adtak. Maradhattam, míg ki nem pihentem magam. Egy alkalommal gyógyító kolostorba kerültem. Itt is bizalommal fogadtak.

Ezt a kolostort az emlékképekben valamiért erősebben láttam. Volt ott egy kis udvar, egy apró szökőkúttal. Leültem a tövébe falatozni, közben figyeltem, mit csinálnak a szerzetesek. Kézrátéttel gyógyítottak! Nagyon megtetszett, én is meg akartam tanulni, de ehhez már nem voltak olyan szívélyesek. Azt mondták olyan tanítások ezek, amikhez először tudniuk kell, mennyire tiszta a szívem. Elegem volt, hogy folyton próbáknak akarnak kitenni! Arra sem voltam kíváncsi, miken kellene keresztül mennem ahhoz, hogy én is tanulhassak, szedtem a sátorfámat és odébbálltam. Pedig szó sem volt próbákról! Egyszerűen annyit kellett volna mondanom, szeretnék segíteni az embereken.

Az egyik szerzetes utánam lépett. Azt mondta, ne aggódjak, majd ő tanít engem. Ő lett a mesterem. Nem értettem miért vállalt el, akkor még nem, de nem is volt fontos. Hamarosan kiderült, hogy ő sem állt biztos lábakon a kolostorban. Megszegte a szabályokat, és elküldték. Bizonyos tudásra azonban már szert tett és többre vágyott. Engem akart hozzá eszközként használni. Látott bennem valamit, amiről nekem fogalmam sem volt. Megérezte, hogy olyan tanítvány leszek, aki hamar felülmúlja őt, de ha ügyesen irányít, hasznára lehetek.

Az első fontosabb dolog, amit el kellett sajátítanom, a testkilépés volt. Bevezetett egy szűk, sötét szobába. Azt mondta, üljek le. Kényelmetlen volt a földön gubbaszkodni, így a hátamat a falnak támasztottam. Ő átment egy másik helyiségbe. Kiadta, hogy kezdjek el meditálni és a falakon keresztül „nézzem meg”, mit csinál. Először nem értettem. Mégis hogy gondolja? Csak fészkelődtem, vártam, mikor jön vissza, de hiába. Teltek a percek, az órák – mivel nem volt ablak, nem érzékeltem a napszakokat – és semmi sem történt. Mikor már egyetlen gondolatom sem foglalkozott azzal, mit várnak el tőlem, és csak az kötötte le a tudatom, hogy éhes vagyok, furcsa dolog történt. Úgy tűnt, érzem valaki mozgását. Fel-alá járt, de nem tudtam hol.

Kiáltottam a mesteremnek, hogy azonnal hozzon ennem, mert az éhségtől már hallucinálok. A mester a hangos szóra berohant, de étek nélkül érkezett. Ahelyett, hogy aggódott volna miattam, faggatni kezdett. Elmeséltem mit érzek, de csak tovább faggatott. Kérte írjam le pontosan a mozgás irányát, sebességét, és hogy érzem-e még. Úgy éreztem a jelenlétével megszűnik az érzékelés, de tévedtem. A mester szemébe néztem, közben mintha továbbra is azt láttam volna, hogy valaki mozog, de most már körkörös irányban. A mesterem széles vigyorral magához ölelt és felkiáltott: „Megcsináltad!”

Csak értetlenül álltam, míg el nem magyarázta, hogy nem remélvén semmi eredményt, kiment falatozni, mert igencsak megéhezett és addig maga helyett beküldött egy szerzetest kiadván neki, hogy járkáljon a szobában, néma csendben. Mikor behívtam, megkérte körözzön szép lassan. Kiálltam az első próbát. Már csak tudatosítani, és finomítani kellett az érzékelésem.

Mikor már egészen részletes információkat is képes voltam behozni a zárt szobából a külvilágról, megkaptam az első ukázt. Testkilépéssel „el kellett mennem” a gyógyító kolostorba. A mesterem azt mondta ő is „jön” velem, de hamar rájöttem, hogy nem képes rá. Arra kért „nézzek ott szét” és jegyezzem meg azoknak a szimbólumoknak a rajzolatát, amiket a szerzetesek tekercseken őriznek. Nem igazán értettem mire kellenek neki, de megtettem, amit kért, mert fantasztikus élmény volt a távolból kutakodni. A sok gyakorlással egyre kicsiszolódtam. Képes lettem egyszerre több helyen ott lenni. „Hallottam” milyen jellegű gondolatok töltik be az emberek fejét, ”láttam”, mit csinálnak. Elsősorban kíváncsiskodásra használtam a képességem, és remekül szórakoztam. Közben a testem békésen pihent a kis szobában.

Egyre nőtt az egóm, az önbizalmam, és egyre merészebb lettem. Nagyon tetszett, hogy senki sem vesz észre. Egy nap azonban túl messzire mentem. Egy gyógyító kolostor szertartásába „tolakodtam” be. Ahogy „beléptem” a terembe, megdöbbenésemre rám meredt egy szempár. Észrevettek! Olyan magas szintű mesterük volt, aki rögtön kiszúrt, még fizikai test nélkül is. Azonnal tudtam, ha nem tűnök el azon nyomban, baj lesz. Bár másodpercek töredéke alatt távoztam, még így is megsérültem. Olyan erővel nézett rám a mester, hogy energetikailag megégtem és nem hittem a szememnek: a kis szobában a fizikai testemen is megjelentek az égési sérülések! Ez kihívás volt! Olyan tudás, aminek akkor még nyomába sem értem.

Döbbentem ismertem fel a mestert, aki jelen életemben is egyik tanítóm volt. Nem szeretnék semmilyen módon utalni rá ki az, ő úgyis tudja. Egyszerűen nagybetűvel, Mesternek fogom hívni tiszteletem jeléül.

Dühösen csapkodtam. Azon járt az agyam, hogyan menjek vissza, miként szerezzem meg a titkaikat. Időközben az én tanítómat megölték. Már csak az ő példája is óvatosságra intett. A Mester tanítványainál próbálkoztam. Megpróbáltam „belemászni” a meditációikba, kifürkésztem az érzéseiket, gondolataikat. Találtam egy olyan tanítványt, akiben önmagam ambícióit és türelmetlenségét éreztem. Dorterak volt az.

Sok hozzám hasonló vonást véltem felfedezni benne. Ő is ugyanúgy nehezen viselte a szabályokat, tele volt tudásvággyal és önzéssel, hiányzott belőle az alázat csírája is. Úgy érezte Mestere nem részesíti megfelelő figyelemben, hátráltatja őt. Erre volt szükségem! Őt akartam felhasználni, hogy hátba támadhassam a Mestert. Úgy gondoltam olyan ember tudna csak ártani neki, akiben megbízik, de tévedtem. Tévedtem, mert alábecsültem. Átlátott Dorterakon, és őt is gyorsan elbocsátották a kolostorból. Felkaroltam, és ő lett az első tanítványom.

Dorterakot ma is ismerem. Egy elemetálokról szóló előadáson találkoztunk. Természetesen ide is Kasmarral, az édesanyámmal együtt mentem. Az előadóra figyeltem, de közben éreztem valaki a tekintetével fürkész. Odafordultam, és tényleg engem mustrálgatott egy szempár. Egy korombeli fiatal lány volt. Kedvesen mosolygott. Az előadás után odalépett hozzám és beszédbe elegyedtünk, majd telefonszámot cseréltünk. Fel is keresett és többször is megutaztattam. Érdekes volt látni, hogy Tibeti jellemvonásait a mai napig őrzi: mindent tudni akar, amit csak lehet, és persze rögtön! Tudni akarja mi, miért történik, és ha valamit nem tud meg, azt is tudni akarja, miért nem tudhatja meg.

Apránként lettünk barátnők. Úgy érzem valahol ma is „tanítottam” egy ideig. Az én gondolatvilágom indította el az úton. Általam került el azokhoz az emberekhez, akik „lépcsőről lépcsőre” tovább segítették, hogy megszerezze mindazt a tudást és információt, ami után annyira kutatott. Általam kapott kedvet ahhoz, hogy másoknak segítsen. Szorgalmasan tanult, és egy idő után elváltak útjaink – épp, mint a múltban.

Dorterak nem egy egyszerű eset, ma sem. Hozzám hasonlóan ő is képes látni előző életbeli képeket, csak kérnie kell fenti Erőktől – amit én soha nem tettem. Fogalmam sincs hogyan csinálta, de működött neki. (Ma már ő is birtokában van az általam is használt, „hivatalos” technikának). Van azonban egy kis különbség kettőnk között. Az, hogy én elfogadom mit és mennyit kapok, majd túllépek azon, amit látok, ő viszont tudni akarja valóban igaz-e a képsor, amit kap, és ha igaz, hogyan folytatódik, és mi előzte meg? A kíváncsisága nem hagyott alább az idők múltával sem, és a kíváncsiság, ha nem csak motivál, de rángat is, az egó fegyvere.

Ismeretségünkkel kölcsönösen vonzottunk be egymás életébe embereket. Ő mutatott be Gorteknek, aki jelen inkarnációnkban szintén fiatal lány. Tibetben Dorterak tanítványa volt.

Vicces az élet! Ma Gortek is segíteni szeretne az embereknek, mint mi. Egy csapat vagyunk, ahogy egy csapat voltunk akkor is.

Dorterakkal elég sűrűn beszélgetünk és érdekes élményeit osztotta meg velem a minap. Emlékképeket kapott. Abban a kolostorban járt, melyről már tudta, én is ismerem. A következőket mesélte:

–          Láttam és éreztem a Mestert, akiről te beszéltél nekem. A testkilépést gyakoroltuk, Ő pedig tesztelte képesek vagyunk-e megoldani a feladatokat. A szabadban voltunk, hármas-négyes csoportokban. A Mester egy fa mögé állt, és kavicsokból alakzatot rakott ki. Mi csukott szemmel ültünk a földön, és testkilépéssel kellett megnézzük, mi van a fa másik oldalán. Majd „visszajöttünk” és élő szóban kellett elmondani, mit láttunk.

A következő feladatot csoporton belül kellett elvégezni. Megint csak csukott szemmel ültünk, néma csendben. Tudatkihelyezés után kitaláltunk magunknak egy történetet, megosztottunk egymással, majd miután visszatértünk éber tudati állapotba, hangos szóval kellett azt visszamondanunk.

A harmadik gyakorlatot is csoportosan végeztük.  Ez abból állt, hogy a Mester összetépett valami képet, és mint egy puzzle-t, összekeverte a darabjait. Mi a szokott módon helyezkedtünk el, hogy meditáljunk. Meditációban meg kellett mindegyikőnknek jegyeznie egy-egy darabot, majd éber tudati állapotban le kellett rajzolnunk a földre a saját darabkánkat, a sok darabból pedig ki kellett találnunk, mit ábrázolt az eredeti kép.

Dorterak emlékei meglehetősen magas szintű tudásról tettek tanúságot. Manapság azt gondolom nem sok ember van tudatosan ilyen képesség birtokában. Akkoriban viszont ez nem volt ritka, és  lélek szinten bizony sokunknak lehetnek ilyen belső emlékei. Nem csoda hát, ha vágyunk a fejlődésre, ha faljuk a tanfolyamokat, melyek hasonló képességekkel kecsegtetne. Csak egy dolgot felejtünk el közben: valamikor már tudtuk, de elveszítettük. MIÉRT? Ha erre nem jövünk rá, és nem változtatunk, egy vagyont költhetünk tanfolyamokra, akkor sem fog újra sikerülni.

Az érzékelés fejlesztéséhez nem elég beavatásokon keresztül menni, az egónkon is dolgoznunk kell. A magasabb rezgések világában kétszer olyan keményen vetődik ránk vissza a gondolatvilágunk és ez mélyebb szenvedésekhez vezethet, mint amik miatt elindultunk az úton, ha a gondolkodásmódunk nem követi a kijelölt ösvényt.

Dorterak és Gortek sokat beszélgettek, és gyakorta egyeztették élményeiket. Egyszer Dorterak még azt is elmondta neki, tőlem miket hallott. A lavina beindult. Az energetikai lenyomatok ismét működtek és az emlékeinkből, anélkül hogy hárman együtt személyesen valaha is találkoztunk volna jelen életünkben, elkezdődött egy kirakós játék. Az én képeimet kiegészítette mindaz, amit Dorterak látott, és most Gortek élményei is hozzáadódtak.

Dorterak szépen haladt az úton. Itta a tudást, és olyan tempóban törhetett előre, ahogy csak tetszett neki. A tudással azonban az egója is növekedett. Elég kötekedő, erőszakos jellem társult a tudásszomj mellé. Nem tűrte az ellentmondást, aki mégis megtette, annak vesznie kellett.

Egy alkalommal összeszólalkozott valakivel. Büntetésből börtönbe juttatta, majd meglátogatta a cellájában, persze nem fizikai testben. Kivetítette magát a fogdába és létrehozott erős koncentrálással egy elementált, egy mérges pókot, amit materializált. A pók megmarta a cella foglyát s az holtan esett össze. Ezután feloszlatta magát az elementált, majd ő maga is távozott. Senki sem tudta mi történt. Ő pedig borzasztóan elégedett volt magával.

Több generációt alkottunk. Én voltam az első, a felfedező. A kihívások mozgattak, nem tudtam elviselni, ha ellenállásba ütköztem.  Dorterak ösztönzője eleinte a kíváncsiság volt, de türelmetlensége miatt mellé szegődtek az érzelmek, és indulatok és mindinkább hatalomra vágyott. Gortek képviselte a tudatosságot. Okos volt, és mindent nyugodtan, higgadtan tett, olyan erővel, hogy szinte már engem is megrémisztett.

A magas fokú szimbólumok segítségével remek fizikai kondíciót tudtam teremteni magamnak, és egyébként sem volt ritka akkoriban, hogy valaki száz, vagy akár több száz évig éljen, így nyomon tudtam követni az ifjabb korosztályt. Az ifjabb, de egyre erősebb generációkat. Azzal, hogy a tanítások kikerültek a kolostorokból, eltűnt az alázat, a türelem, a hagyományok tisztelete. Olyan fokú fekete hullám indult el a szimbólumok visszaélésével, mely megrengette az energetika világát, és nem tudom mikor, kinek vagy minek sikerült megállítani, de azt hiszem azok a lelkek, akik ebben részt vettek, drágán megfizettek érte inkarnációik során, s ha csak visszagondolnak ezekre az időkre – tudatosan, vagy tudat alatt – kétszer is meggondolják, máskor is a könnyebb utat válasszák-e.

Úgy gondolom a lélek jó színész és igyekszik mindent kipróbálni, a végleteket is. Csak az nem nyúl többet a tűzbe, aki egyszer (vagy lassabban tanulók többször) már megégette az ujját. Csak az tudja legyőzni a vágyat, aki megismeri, megtudja, mi rejlik mögötte, hisz csakis akkor lehetséges felmérni, megéri-e. Nem véletlen, hogy azok közül a lelkek közül, akik valaha is mélyebben elmerültek a fekete mágia világában – értem ezen az egóval és negatív érzelmekkel vegyített tudást – sokan ma erős belső késztetést éreznek arra, hogy másokon segítsenek, önzetlenül, legalább is jelen életbeli tudati szintjükön így élik meg. Bármerre járnak, a pozitív gondolkodás valamely iskolájába botlanak, hogy megbocsássanak a tudatalattijukban elraktározott negatív emlékeiknek és végre semlegesítsék azokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki, aki segíteni akar, az „rosszul” használta valamikor a képességeit. Ez túlzott kisarkítása lenne a dolgoknak. Csak elgondolkodtat a múltam, a körülöttem levők életek, a lepel, mely nálunk fellebbent – ha csak időszakokra is. Más is lehet így ezzel.

Mindenkinél eljön az idő, amikor a lélek megállj!-t parancsol a negatív tapasztalatok gyűjtögetésének. Ha ilyenkor mégsem vállaljuk tudatosan a belső hang útját, rengeteg megpróbáltatást kell elszenvednünk, akár magánéletünkben, akár anyagi téren, kinek hol. Ha ilyen korszakon megyünk keresztül, gondoljuk végig, mi lehet a vállalt utunk, arra haladunk-e, amerre kell?

Megfelelő önismerettel sikerülhet ráérezni miért születtünk le, hogyan kell élnünk. Amint jó irányba fordulunk a Legfelsőbb Erők mind mellénk szegődnek, és segítenek levetkőzni az egó kényszereit, segítenek feloldani a tudatalatti félelmeit, hogy visszakapja a lélek a szabadságát.

Azokban a régi időkben a fekete erők, negatív gondolatok, befészkelték magukat az Ember tudatába, mint ahogy a kígyó szimbolikusan behízelegte magát Ádám és Éva életébe. A Teremtő pedig úgy döntött, ennek véget kell vetni. Az Ember egyre veszélyesebb játékokba bocsátkozott, így elvette a játékszerét, a tudást. Olyan mértékben beszűkítette az Emberi tudatot, hogy ma nem hogy megtenni, de még csak elképzelni is nehezen tudjuk, hogy valaki egyszerre, több helyen legyen, képes legyen puszta gondolattal bármit materializálni. Csakis keveseknek adatik ma meg ez a képesség annak függvényében mire használja.

Tibet visszakapta a szimbólumrendszert, de erősen titkosított, kötött hagyomány védi, nehogy még egyszer kifordulhasson sarkából a világ. Ha mégis illetéktelen kezek kaparintanák meg, és nem letisztult tudat használná azokat, vagy nem működnének, vagy visszafelé sülnének el, és annak ártanának, aki nem megfelelő célzattal próbálná használni őket.

Sokáig nem értettem miért hagyták, hogy Kína elnyomja Tibetet, amikor ilyen „fegyver” van a kezükben. Most már világos. Ezek a technikák nem fegyverek! Annál sokkal fontosabbak, annál sokkal tisztábbak. Olyan letisztult tudat mellé rendelt lelkek vigyáznak rájuk, akiknél nem létezik a visszaélés a repertoárban.

Azt már megértettem és elfogadtam, hogy a szerelem érzése életeken keresztül kísér bennünket ugyanazokkal a „szereplőkkel”. Az viszont, hogy a tanítás-tanulás folyamata is ismétlődik, hogy mestereink is sok esetben ugyanazok a lelkek életről életre, csak most kristályosodott ki bennem. Mai tanítóim közül többen ott álltak mellettem már Atlantiszban, Egyiptomban, Tibetben, és ha arra volt szükség, a szürke mindennapokban is lehetőséget adtak rá, hogy rájuk találjak. Az én választásom volt, ha szó nélkül elsétáltam mellettük. Többet tudnak rólam, mint én önmagamról. Még ha ezt MA tudatosan nem is tudják mindannyian.

Nem tüzet szóró, kék köpenyes mágusok ők. Sokuk ugyanolyan hétköznapokat él meg, mint mi, mégis mesterek tudnak lenni – abban, hogy rátereljenek bennünket az utunkra, ami a Fény felé vezet.

Dorterak egyre erősebb lett. Úgy érezte felette áll minden erőnek és bármit megtehet. Egy nap összefutottam vele. Addigra sok minden átértékelődött bennem. Képes lettem felmérni a kárt, amit a negatív erők (gondolatok, érzelmek) okoznak, láttam mivé válik az egó a hatalom bűvöletében. Megértettem a Mestert, és már nem éreztem ádáz ellenségemnek.

Azon a napon Dorterak ott állt előttem, szeme szikrát szórt. Szó nélkül is értettem arra int, álljak félre, mert nem tisztel sem embert, sem Istent ha útjába áll. Álltunk egymással szemben, merev tekintettel. Izzott körülöttünk az éteri tér. Tudtam nem engedhetem tovább. Ekkor hirtelen méreg felhőt teremtett és felém irányította. Úgy hullott rám, mint egy kékes fényű háló. Kitartottam a kezem, megállj!-t parancsoltam a felhőnek és visszafordítottam. Egyenesen Dorterakra hullott vissza. Az erős koncentrációtól egy pillanatra legyengült és ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy saját méregfelhője végezzen vele. Élettelenül zuhant a földre.

Odaléptem hozzá, letérdeltem mellé és valamit súgtam a fülébe. Valamit, ami átsegíthette a lelkét egy olyan rémisztő asztrál léten, amit életében ő teremtett magának, melyen most át kellett haladni ahhoz, hogy megtalálhassa a fényt. Egy olyan világon kellett átverekednie magát, melyet pusztító démonok laknak, melyeknek éltében ő volt vezetőjük és halálával a fény nélkül egy lett azok közül a lelkek közül, akiknek rettegést, szorongást okoztak ezek a démonok.

Dorterak elmesélte milyen rémisztő élmény volt találkozni velük. Egy meditációban nézte vissza. Kínozták, gyötörték. Csakis a gyógyító mantráknak köszönheti, hogy sikerült megszabadulnia tőlük. Holtteste bekerült egy kolostorba. Buddhista gyógyító szerzetesek ülték körül és három napon át mormoltak éjjel-nappal, hogy lelkét átsegítsék a közteslétbe. Feje mellett testvérbátyja ült. Testvére, aki ma mestere, aki ma tanítja és visszaadja neki a gyógyító szimbólumokat, tudva, ebben az életében biztos kezekben lesznek nála.

Milyen távolinak tűnik a leírtak alapján a mágia – a láthatatlan világ, a tudás – és az is marad mindaddig, míg meg nem értjük.

Elgondolkodtam, „mágia”: hogyan vonzhatja és taszíthatja valami ennyire az Embereket? Létezik még olyasmi, ami ekkora kettősséget képes egyesíteni önmagában? Talán csak a hit, melyet ugyanúgy eltorzított az Ember.

Pedig milyen egyszerű! Hiszen nem szól másról, mint a szeretet értelmezéséről és pont ettől olyan bonyolult mióta a szeretet fogalmát átértelmeztük és túlkomplikáljuk. Érthetetlen, pedig csak elég lenne feloldódni az alázatban, de mi csak erősítjük és rögzítjük magunkat az egó kovácsolta páncélunkban, nehogy látnunk keljen mindazt, ami valójában körbe vesz minket.

Napról napra egyre többet szívunk magunkba a fizikai világból, és nem győzzük lereagálni annak következményeit. Miért ne lehetne ránk ugyanilyen hatással a láthatatlan világ is? Még mindig tagadjuk a létét, pedig rezgését ott érezzük minden zsigerünkben, vibrálása átissza minden percünket és olyan érzelmekkel tölt el bennünket, amilyeneket a látható világ talán sosem lesz képes adni nekünk.

A megfoghatatlanságában van minden szépsége, és pont ugyanezért nem értékeljük. Lekötnek bennünket a külsőségek és a vonzódást, a szerelmet inkább tulajdonítjuk megnyerő modornak, csinos kis arcnak, sármos tekintetnek vagy lágyan ringatózó csípőnek, mint egyszerű energetikai reakciónak, mert az túl romantikátlan lenne. Nem foglalkozunk a miérttel, csak megéljük azt, ami jön, mindaddig, míg az szép érzésekkel tölt el bennünket. Mikor azonban negatív élményekben van részünk, rögtön kutakodni kezdünk, magyarázatot várunk, bűnöst keresünk: erre már jó lehet a „mágia”! Gyorsan kiszalad a szánkon: „átkozott”, vagy elszaladunk egy meghirdetett mágushoz, hogy fordítsa a mi oldalunkra a világot BÁRMI ÁRON. Nem számít mi áll a kérésünk hátterében, és milyen következménye lehet. Nem vesszük észre, hogy ezzel a hozzáállással csak vakságunkat erősítjük.

Mágia! Mennyi mindent takarhat az Ember számára ez a fogalom. A karma-asztrológusom fogalmazta egyszer meg: „a mágia ott kezdődik, amikor nem fogadjuk el azt, amit az élet hoz, és meg akarjuk változtatni”. Figyelemreméltó gondolat! Még azt is hozzátenném: a mágia azzal erősödik, ha elveszítjük magunkban a szeretetet s hatalommal, mások birtoklásával, manipulálásával próbáljuk visszaszerezni az elveszett belső biztonságot.

Mennyivel egyszerűbb gyűlölködni, irigykedni, másokat megalázni, befeketíteni, mint belátni saját gyengeségünket, félelmeinket. Nem a mágia az, mi megpróbál szétforgácsolni és igyekszik elhitetni, hogy mindenért harcolni kell; ha nem rohanunk, valamiről lemaradunk; hogy egy ördögi kör rabjai vagyunk, melyből kitörni lehetetlen, hanem saját beszűkült tudatunk.

Néha fellibben a fátyol a remény kapuja előtt, mikor szeretet lép életünkbe, szívünkbe, de a kulcsot valahogy továbbra sem találjuk. Talán mert még mindig másnál keressük, holott a mi kezünkben van, csak olyan nehéz elhinni, hogy ennyire egyszerű lenne.

A mágia nem más, mint a szeretet vagy hiányának értelmezése. Körülzsong bennünket, és ránk talál a hétköznapokban is érzelmek, gyógyulások, csodálatos „véletlenek” útján. Kis és nagy csodák ezek, megmagyarázhatatlan történések. Aki belép a körbe, előbb utóbb olyan odaadóvá válik, hogy saját magáról már semmi sem szól, vagy úgy elszáll az egója, hogy mást észre sem vesz.

Amint negatív érzelmek váltják fel a szeretetet, mint motiváció, fekete mágiáról beszélhetünk. Minden érzelem ide sorolható, ami nem maga a szeretet, legyen az félelem, birtoklási vágy, önzés, hatalomvágy, irigység, féltékenység stb.

Szélsőséges erők világában élünk, melyet mi magunk teremtettünk és teremtünk a gondolatainkkal, melyek a szeretetre való képességünk függvényében be tudnak avatkozni az életünkbe, pozitívan vagy negatívan. Ezek az erők (összekapaszkodó gondolatok) gyógyítanak, védenek vagy pusztítanak. Bármilyen erő, gondolat érkezik felénk, csak akkor képes ránk hatni, ha bennünk is megvan. A fekete mágiával (negatív gondolatokkal) szemben a legerősebb védelem a belső béke és a letisztult, feltétel nélküli szeretet.

Most eljött az idő, hogy kilépjünk a félelmeinkből és megtanuljunk szeretni és szeretve lenni. Én megpróbáltam és egy olyan világra leltem, mely már önnön létezésemtől is örömmel tölt el. Erőt ad a cél, hogy másoknak is megmutassam:  lehetünk boldogok menekülés nélkül is.

Mostanában olyan életeim emlékei törnek fel, melyek olyan megfoghatatlan gondolkodásmódról szólnak, mint amilyen megfoghatatlannak tűnhet ma a jövő, mely közeleg, mely olyan dimenziókat nyithat meg előttünk, melyekről már megfeledkeztünk, de ettől nem szűntek meg létezni.

Sorra olyan emberekbe botlok, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, akik éhezik az energiát, a megismerést, a szeretetet és amint kapnak belőle, rögtön tovább adják. Próbáljunk meg mindannyian adni valamit, mert sohasem lehetünk elég jelentéktelenek. Minden segítő kézre szükség van. Minden kéz rátalál valakire, akinek akkor, pont az a kéz a legfontosabb.