Még csak felkészülőben vagyok a Camino-ra, de Tom a “semmiből” máris előkerült. Eldöntöttem, hogy elindulok a Camino-n, ő meg mivel végigment már rajta, úgy köszöntött, mintha még mindig ott bandukolna. Nem ismerjük egymást, még csak nem is egy országban élünk, nem is találkozunk, épp csak újra felvettünk egy szálat, amit egyszer, régen, együtt bogozgattunk…

Mindenki ismeri az érzést, mikor egy ismeretlen úgy néz rá először, hogy az minden, csak nem első tekintet, épp csak nem emlékszünk, mikor volt a tényleges első, és mi lett belőle; mikor egy váratlan találkozás olyan mély bizalmat hoz azonnal, ami miatt az ismeretlen nem félelmetes, a váratlan talán régóta várt, mert körbezsong a komfortérzet, amit előző életekben már kiépítettünk vele. Mindez csak egy jel, egy sárga nyíl, egy irány, ami pozitív érzésekkel hív, hogy erre indulj el, de rajtunk áll, mit kezdünk vele, mit veszünk észre az útszakaszon, ahova vezet, mit veszünk magunkhoz az úton, mivel leszünk többek, vagy kevesebbek a jelek értelmezése közben.

Hadd szúrjam be ide egy kis kiadvány fordítását, amit Szabi hozott a Camino-ról, mely tömve van építő gondolatokkal, nem csak szövegében, hanem főként abban, amit elindíthat bennünk a szövegével (Angol szöveg forrása: lafuentedelperegrino.com)

A sárga nyíl: Mutatja az út merre tart a Camino-n, ha nem lennének nyilak, sokszor nem tudnánk, merre forduljunk. Valahányszor felbukkan a sárga nyíl, megbizonyosodhatunk arról, hogy jó felé haladunk. 

Hogyan érezzük magunkat, mikor nem találjuk a jelet? Mekkora segítség, hogy valaki, előttünk, odafestette a jelet, merre menjünk!

Életünk is olyan, mint a Camino. Néha elveszettnek érezzük magunkat, akár frusztráltnak is, ha nem találjuk a jelet, hogy merre menjünk tovább, ami visszaadja a megnyugvást.

Kérdés: Te milyen nyilak irányát követed? Kire, vagy mire tekintesz életedben sárga nyílként?

A hátizsák: Míg otthon voltunk, nem számított mi mindent pakoltunk a hátizsákunkba. Most,  hogy cipelnünk kell, rájövünk, hogy mindennek súlya van, hogy minden számít. Arra is rájövünk, mennyi dolog került a hátizsákunkba, ami nélkül tökéletesen elboldogulnánk. 

Az élet Camino-ján is mind hátizsákot cipelünk. Bármikor belepakolunk valamit, azt cipelnünk kell, és egyszer elérjük azt a pontot, amikor túl nehéznek bizonyul.

Kérdés: Mi mindent vehetünk ki a hátizsákunkból már ma, hogy könnyebb legyen az utunk? Ki, milyen súlyú hátizsákot cipel az életében?

Fésűkagyló: Évekkel ezelőtt, minden egyes zarándok, aki végigjárta az utat, és elérte Santiagot, kapott egy kéziratot, és egy fésűkagylót, hogy ez utóbbit  felrakja a hátizsákjára, vagy a kalapjára. Ez a kagyló szimbolizálta, hogy megváltozott az élete a tapasztalatok során, amik érték a Camino-n, mikor végigment rajta, és most hazatérőben van, egy más emberként.

Ha felülről nézzük a kagylót, olyan, mint egy kéz. Ez szimbolizálja Jézus jótetteit, amiket az emberiségért vitt végbe. Aki viselte a kagylót, az nyilvánosan szerette volna kifejezni abbéli vágyát, hogy olyan életvitelt él, mellyel szolgálja és szereti embertársait. 

Kérdés: Milyen változásokat tapasztaltál a Camino-n, vagy az életed útján? Milyen lépéseket kell megtenni az életben, hogy igazi zarándokok legyünk?

Kötszer: Vízhólyagok, sérülések, ficamok. Senki sem ússza meg a Camino-t fájdalom nélkül. Előbb, vagy utóbb a testünk megfizetteti az árát, és rákényszerít, hogy lassabban lépdeljünk, vagy akár meg is álljunk. Fura, de a Camino nem lenne az, ami, fájdalom nélkül! A fájdalomnak köszönhetjük, hogy felismerjük, hogy mennyire nehéz a Camino, és minden nap végén, mikor befejezzük a gyaloglást, más emberré válunk, mint aki aznap útnak indult.

Az élet Camino-ján is hasonló dolgok történnek velünk, amiket meg kell tanulnunk kezelni. 

Kérdés: Hogyan tudod kezelni a fájdalmakat az életben? Vannak olyan “sebeid”, amikkel foglalkoznod kell?

Zarándokbot: Minden zarándoknak szüksége van valamire, ami segíti a járásban, főleg, ha már hosszú utat megtett. A Camino lehetővé teszi, hogy igaz utitársakkal találkozzunk. Gondolj vissza, milyen különleges emberekkel találkoztál a Camino-t járva, akik segítettek, akik bátorítottak, amikor épp fel akartad adni! Élettörténetük, és velük tett beszélgetések inspiráltak.

Ez az egyike a számtalan nagyszerű élet tanításoknak, amit a Camino ad nekünk.

Kérdés: Kik azok az emberek az életünkben, akik “zarándokbotként” segítenek minket? Szerinted milyen az, amikor valaki segítő “zarándokbot” mások életében?

EGY NAP…

…egy fiatal ember érkezett a kolostorhoz, és egy idősebb zarándokot keresett, akiről köztudott volt, hogy ő volt a legbölcsebb. Annak ellenére, hogy fiatal volt, már nagy részét megtette a világon ismert zarándok utaknak.

Odament a bölcs emberhez, és azt kérdezte, “Mester, mit kell tennem, hogy igaz zarándokká váljak?” Az idős ember a szemébe nézett, és elöntötte iránta az együttérzés. “Fiam, ha őszintén hiteles zarándok szeretnél lenni, menj haza a családodhoz, szolgáld őket, bocsáss meg nekik és szeresd őket. Akkor igaz zarándok leszel.”

A fiatal ember lerakta a vándorbotját, megfordult és szomorúan távozott. Hajlandó lett volna további több ezer mérföldet legyalogolni, még úgy is, hogy hatalmas terhet cipel a vállán, de nem tetszett neki, amit az idős ember mondott és javasolt, hogy tegyen.

(Történet, amit Jézus és a gazdag fiatal férfi találkozása inspirált.)

Ennyi volt a kis kiadvány tartalma.

A zarándoklat nem mai találmány. Sokunknak van számtalan élménye vele: akár tudatosan megtett zarándokutak egykori bejártával, akár mert régen természetes volt hosszú távok gyalogos megtétele, hogy eljussunk valahova, és olyankor az ember könnyebben fordult Isten felé a viszontagságoknak köszönhetően, akár mert nem szó szerinti gyaloglásról, hanem valami vállalt tanulási folyamat megtételéről van szó… a Camino mindet magába sűríti, így mind a Camino-t járjuk!

A Camino (“az út”) szimbólum: szimbolizálja az alázatot, az önként vállalt tanulás iránt. Bárki elindul rajta a mai világban nagyon bátor, mivel olyan folyamatok előtt hajol meg vele, amiket nem tud a kezében tartani, mégis jönnek, és az élet is pont erről szól, épp csak az alázat részt felejtettük el, és lecseréltük akarásra.

A Camino fizikai megléte talán erre próbál emlékeztetni minket, mert ott félre tudjuk tenni mindazt, amit az életben indokként előhúzunk, hogy ne kelljen meglátni.

Visszatérve ahhoz, amiért írni kezdtem. Időnként be-bevillan egy kép, ahogy Tommal mindketten ócska, kopott szerzetesi ruhában megyünk gyalogosan, mezítláb, egy földúton egy előző életben, és egyikőnket sem érdekli miben vagyunk, hol vagyunk: egyetlen dolog köt le minket: a lelkes eszmeváltás. Nem győztük túlszárnyalni egymás gondolatait, mert azt gondoltuk, ha brillírozunk azzal közelebb kerülünk a Mesterünk figyelméhez. Ma is szeretünk sokat ülni a szavakon. Egy tegnapi beszélgetésünket szerettem volna megosztani, de elkanyarodtam egészen más felé, amit nem bánok. Amit eredetileg le akartam írni, azt folytatom egy újabb blogbejegyzésben. (további Camino-s írásokhoz klikk a lenti tag-re).