A Cruz de Ferro után nagy meglepetés, és öröm ért bennünket: ősszefutottunk Acacioval. Ő az a brazil szállásadónk, akiről korábban már írtam. (írás) Valamikor Brazíliában a gyógyszeriparban milliós vagyonra tett szert, és mégis otthagyta, mert nem érezte, hogy boldog lenne, és már több mint tíz évvel ezelőtt – miután háromszor végig gyalogolt a Caminón – beállt önkéntesnek, hogy zarándokokat segítsen. Egy teljesen új életmódot választott, de nem erről szeretnék most írni, hiszen ez az ő döntése, az ő boldogsága, hanem arról, amit Manjarinnál mondott nekünk, ahol  újra találkoztunk vele.

Így szólt:

Valami hasonló fogalmazódott meg bennem is pár napja, miután átkínlódtam magam a fizikai fájdalmakon, és elmondtam Tantusznak, hogy már nem Santiago felé lépkedek, hanem egy olyan állapot felé, amit a fizikai fájdalmak mögött találtam. (korábbi bejegyzés tudatos lépésekről itt)

Az ego gyakran használja a testünket arra, hogy ő győzedelmeskedjen felettünk. Rengeteg kis trükkje van, hogy a félelmet, vagy épp a megkönnyebbülést válasszuk, hogy ne haladjunk tovább, hogy minden fájdalom ellenére két vállra fektessük.

Megint sötétben gyalogolok. Szeretek napfelkelte előtt elindulni – és itt elég későn kel fel a nap – mert ilyenkor jönnek legtisztábban a gondolatok. Valahogy, ahogy a nap felkel, és több minden válik láthatóvá, az egó is ébredezni kezd.

“Ébredezünk”. Ez az ige nagyon érdekes, hiszen az ébredezés lehet úgy, hogy az egónk újra kinyitja a szemét, és azon nyomban függöny borul a belső látásunkra. És az ébredezés lehet úgy is, hogy a belső látásunk, a szívünk ébredezik, ehhez azonban felül kell kerekednünk az egón.

Sok embernek jelent “problémát” az egó megélése, ha leszűkítjük pusztán az önzésre, mert ezzel védtelenné válunk egyéb “támadási” felületeivel szemben. Az egó ugyanis több irányban is tud terjeszkedni: részben, amikor úgy szól minden rólunk, hogy másokat elnyomunk vele, részben, mikor indirekt módon igyekszünk felhívni magunkra a figyelmet a komplexusok mögé rejtőzve, és önként kezdünk el visszavonulni, visszahúzódni. Ez azonban még nem az önzetlenség, csak az önzés egy alattomos formája, ami képes nagyon galád módon megtiporni bennünket, hiszen valahol a visszahúzódásunkkal, a lemondásunkkal azt várjuk, hogy valaki majd felismeri mit tettünk, hogy mennyire vágyunk a szeretetre, elismerésre cserébe, és ha ezt nem kapjuk meg, egyre csak szenvedünk.

Nehéz az egó szenvedést okozó részéből kivetkőzni, de akinek sikerül, megismeri az ok nélküli boldogságot. Az önzetlenség szabadságot, belső szabadságot jelent, amikor úgy is le tudunk mondani valamiről, hogy nem zavar, mit veszítünk vele, amikor úgy is el tudjuk engedni azt, ami fontos, hogy nem fáj, ha senki sem veszi észre.

Tulajdonképpen a Caminón is ébredezünk, a szabadság felé lépkedünk, de csak akkor érünk célba, ha megértjük, hogy mit jelent valóban a szabadság, vagy a szeretet.

Acacio megértette, gyakorlatba tette. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem őt, ez az egy szó az lenne: alázat. Az alázat nagy ellensége az önzésnek, és ennek szellemiségét próbálja évek óta átadni nekünk – akik megszállunk az alberguejében (elérhetőség: Vilorija de Rioja), nekünk, akik zarándokként találkozunk vele – puszta jelenlétével

Hátha ez az üzenet eljut most másokhoz is…

Buen Camino!

(Szerkesztette: Tantusz  )