Minden multidimenzionális: az általunk érzékelt múlt, jelen és jövő is; csak a mi érzékelésünk egysíkú és lineáris (innen a múlt, jelen, jövő elnevezések.) Vagyis az ITT és MOST nem pusztán egy egyszerű, pontszerű jelen pillanat. Csakis akkor, ha valaki ugyanúgy egysíkúan, lineárisan éli meg, mint a jelenből múltba, vagy jövőbe révedést. Az ITT és MOST kifejezés nem időpontra utal, hanem kiterjeszkedésre, egyfajta multidimenzionális üzemmód szimbóluma, és ez lehet éppúgy múltra, jövőre vonatkoztatható, ha már használjuk ezeket a szavakat. Az ITT és MOST látásmód, a tág világ befogadása, és nem időzítés, besűrítés.
Az emberek elnevezései félreértelmezhetőek. A 3D-ben használt (idő)pontszerű „most” ugyanis nem fedi a multidimenzionális érzékelést magában az elnevezésben. A multidimenzionális érzékelésben nincs idő, nincs pontszerűség, így most sincs, tehát nem evidens, hogy összekapcsoljuk az ITT és MOST kifejezéssel, amikor azt megpróbáljuk értelmezni.
A multidimenzionális létformában, amibe az Ember is beletartozik eredendően (ha most nem is tudja értelmezni), nem törvény az emberi időérzékelés figyelembevétele. Bármikor jelenbe kerülhet az, amit múltnak hiszünk egysíkú gondolkodással (lezárt emlékeknek hitt folyamatos energiamozgások), és bármikor kicsúszhat a jelenből az, amit oda akarunk ragasztani. A “kicsúszik a vélt jelenünk szorításából, birtoklásából” az egyik legnagyobb félelmünk. Csak az tud túllépni a birtokláson és veszteségen, aki túl tud lépni az egy fix pontnak érzékelt (valójában több dimenzió átmeneti összesűrűsödése) értelmezésen, hiszen csakis az összesűrűsödött dimenziók szétválásának megértésével kerül elő az, amire azt hittük elveszett. Amire azt hisszük, hogy az állandósuló jelenünk, csak több különálló komponens átmeneti összetorlódásának félreértelmezése. Amint újra szétválnak a különböző síkok, azt hisszük eltűnik, megszűnik (lsd. érzelmek), csak mert nem olyan, nem ott van, nem úgy van ott, mint eddig.
Labdázunk. Belerúgunk a labdába és az egy irányba megy tovább. Azt hisszük így élünk. Ha eltűnik a labda, szenvedünk, hogy nem labdázhatunk tovább. Ha belerúgunk a labdába, az millió irányba szalad szét, majd egy azonos pontban összeér újra (ahova szerintünk rúgtuk) és egysíkú látásmóddal csak ez utóbbit vesszük észre a folyamatból. Ha feltűnik, hogy milyen sok irány mozdul meg egyetlen mozdulat, gondolat, érzelem hatására, akkor látunk többdimenziósan, és nem törünk össze, hogy két részecskével kevesebb ment abba az irányba, amit terveztünk, és a labda laposabb lett. Meglátjuk, hogy a hiányzó két részecskének merre van dolga. Semmi sem vész el, csak átalakul, átminősül. Egyedül az akarásunk csorbul.
Amíg nem tanulunk meg többdimenziósan érzékelni, szeretni is csak labdadobálásként tudunk: te kapsz egy labdát tőlem, de neked már nem jut. Pedig a részecskék bármikor sokszorozódhatnak az általunk nem érzékelt dimenziókban, és annyi labda érkezhetne végtelen irányba, amennyit csak akarunk – egyetlen megfelelő labda, megfelelő eldobásával. Gyűlölködéssel meg is tudjuk csinálni. Szeretettel miért nem?
Mert az tudjuk mi a gyűlölködés, de azt nem, hogy mi a szeretet. A földi dimenziónkban nem tudjuk megfelelően értelmezni a szeretetet, így azt dobáljuk, amire azt hisszük, hogy az a szeretet.
Az Univerzális szeretet megismerésének egyik feltétele minden földön szerzett lexikális tudás félretétele, a korlátozó énkép félretétele – és ez nem igazán megy az Embernek. Ezért vagyunk itt, ezt gyakorolni. Megtalálni az egyensúlyt tudás, énképek, szeretet és sok más között. Semmit sem kell eldobni, mindennek csak a megfelelő mértékét, helyét, idejét kell megtalálni az univerzumban, és nem pusztán saját életünkben. A tudás hasznos, ha arra használjuk, amire való, amikor az univerzum igényli. Az univerzális szeretethez semmiféle tudás nem szükséges, csak korlátozza, értelmezi, megosztja stb. = emberiesíti.
Ha a világbékéhez az egyetemes szeretet a kulcs, érdemes ezen kicsit elgondolkodni.
