A gödrök azért jönnek, hogy megláthassuk, milyen gödörbe esni, és eldönthessük, hogy ott akarunk maradni a gödör falai között, vagy kimászunk, esetleg segítséget kérünk, hogy valaki kihúzzon, és megtanuljuk kikerülni a gödröket, ha nem tetszett odabent.

Évekkel ezelőtt résztvettem egy Merkaba tanfolyamon, amit egy hölgy tartott. Fiatalka voltam még, és az egyik meditációban próbáltam követni, amit a meditációt vezető hölgy kért tőlünk, és valami nagyon távoli helyre érkeztem. Pillanatok lehettek, és semmi konkrétra nem emlékeztem belőle, de arra a mai napig emlékszem, milyen rosszul esett az újbóli visszaérzékelés, amivel a teremben ültem megint a többiek között, és fogalmam nem volt miért, de nagyon zokogni kezdtem. Kínos volt, mégsem tudtam abbahagyni. A többiek együttérzően odajöttek, és faggattak, hogy rosszul vagyok-e. Kérdezték, hogy mi a baj? Nem tudtam elmondani, csak néztem őket, és egyre jobban zokogtam. Azután valaki olyasmit mondott, hogy ne sírjak, minden rendben van, én pedig értetlenül ránéztem, és mikor végre meg tudtam szólalni olyasmit mondtam: „Én nem magam miatt sírok, hanem miattatok, hogy veletek mi lesz”.

Ugyanez megismétlődött pár év múlva egy másik csoporttal, egy másik tanításban. Egy előadást tartottam. Végignéztem a hallgató közönségen, és zokogni kezdtem. Láttam magam kívülről, milyen nevetséges vagyok, ahogy ott állok krokodil könnyekkel az arcomon, mégis majd megszakadt a szívem, ha rájuk néztem, hogy mennyi szenvedés vár rájuk.

Azóta nagyon sok minden megváltozott. Én magam is rengeteget változtam. Egy dolog azonban nem változott: folyton az a fix ideám, hogy ha nem kezdünk el valamit másképp csinálni, rengeteg szenvedés vár ránk. Ezért próbálok másként ránézni dolgokra, másként hozzáállni dolgokhoz, keresem, mi lehetne az az út, amivel több megértés, belső béke születhet, amivel elkerülhető a belső szenvedés anélkül, hogy sok pénzünknek kellene lennie hozzá, vagy olyan helyre kellene utazni, ami elérhetetlen számunkra: olyasmit keresek, amit ha én megtudok csinálni otthon, bárkinek lehetősége lehet rá, és mióta ez a szándékom, azóta étkezik hozzám sok üzenet.

Az utóbbi időszakban azonban – talán a retrográd Merkúr is rásegít erre – szinte mindenfelől az a jelzés jön vissza, hogy amiben hiszek, amit csinálni próbálok, az élhetetlen, az nem halad előre, és jóformán harcolnom kell azért, hogy úgy reagálhassak dolgokra, ahogy azt a belső üzenetek, amiket kapok élhetőnek, építőnek tanítják, és a harc mindenkit rombol belül, bármiért is harcol.

Sorra fordulnak el tőlem hozzám közelálló emberek, vagy próbálják rám erőltetni, hogy csak akkor maradnak az életemben, ha úgy működök, ahogy ők akarják, ahogy az ő komfort zónáikat nem zavarom azzal, ahogy én működök, ahogy én rájuk látok. Természetesen elgondolkodik az ember, mit csinál rosszul, ő csinálja-e rosszul, ha nem talál másik ugyanolyat? Belegondoltam milyen életem lenne, ha belesimulnék újra mások játékszabályaiba, és azonnal úgy éreztem megfulladok. Egy ideig biztosan tudnám játszani, hiszen évekig csináltam ilyet, de a puszta gondolata elnehezít.

Akik idegenek, rám írnak, hogy tetszenek az írásaim, akik azonban a legközelebb állnak hozzám, sorra feladják, és elfordulnak tőlem, mert úgy próbálok élni, mint amiről írok – írásban tetszik, gyakorlatban túl nehéz. Túl nehéz szembenézni önmagunkkal.

Újra és újra felteszem magamban a kérdést: Mi van, ha csak szívatás a sok üzenet, ami hozzám érkezik, és elfecsérlem az életem, a kapcsolataim, amit mások közben szépen építgetnek, én pedig sorra esek el tőlük, mert leköt egy működésforma, ami szerintem kiút lehetne az emberiség számára, de ezt az utat nem igen akarják az emberek, így tőlem fordulnak el. Vajon tényleg egyedül kell maradnia egy ideig azoknak, akik ki akarnak lépni a mostani rendszerből, akik próbálnak őszinték lenni önmagukkal, akik igyekeznek nem pusztán pótcselekevésektől felvidulni, ami egyébként utána nyilvánvalóan újra és újra szenvedéshez vezet, amiatt, ahogyan élünk, gondolkodunk, reagálunk?

Sok minden fordul meg bennem a napokban. Szétnézek, és nem értem miért vagyok itt, ha ilyen vagyok? Miért nem vagyok olyan, mint mások, ami mindenkinek kényelmesebb lenne a szűkebb életteremben? Mi értelme kilógni, ha amit képviselni szeretnék valóban ilyen nehezen felvállalható?

Felzaklat mindaz, amit megérzek, meglátok és hiába vagyok tudatában, hogy nem vagyok maga a zaklatottság, olyan túlsúlyban van a visszahúzó erő, hogy az ember legtöbbször legszívesebben feladná, és csak azért nem adja fel, mert valami emlékezteti belül, hogy milyen szabadság nélkül élni, mások által bedarálva élni, de az persze nem látszik, így, ilyen útvonal taposása közben csak újabb illúziókat kergetek, vagy valóban egy új működésforma alapozásának nehézségei ezek? Mi van, ha én is ámítom magam azzal, hogy másként is lehet?

Azonban akárhányszor hajlanék arra, hogy visszaforduljak, még erősebben, még egyértelműbben jönnek a belső gondolatok egy olyan belső békével, amivel hirtelen minden érthetővé válik… ha átmenetileg is, ha csak irány is, amit tartani kell.

Az egész kapcsolatrendszerünk nem szól másról, mint időszakos tanításokról. Nincs olyan, hogy társ, barát, rokon – csakis tanulási szakaszok vannak, amikben valaki eljátszik egy szerepet, és ezt ennyire tisztán látni nagyon durva! Az emberek attól hiszik magukat szeretve, hogy egy szereplő melléjük áll. Elhiszik, hogy ők anyák, apák, társak, szeretők, kollégák, barátok stb. és bármi változik a státuszban, megremegnek, mert szerepekben, megnyilvánulási formákban hisznek, és nem a szeretetben. Tisztábban látni olyan változást hoz az emberben, amitől még az életkedve is elmegy, mert attól, hogy tisztábban lát, még ugyanott, ugyanolyan játékszabályok között kell élnie – egyelőre.

Egy hatalmas, hamis rendszerben élünk, amit nem akarunk levetni magunkról, mert fáj a vélt szerepek elveszítése – de közben ugyanezek a szerepek mérgeznek minket, és újra és újra belehalunk. Tényleg rá akarunk erre látni? Érthető, hogy annyian tolják maguktól a rálátást. Amíg nem látjuk, addig viszont nincs kiút.

Teljesen normálisak azok a napok, amikor mindent megkérdőjelezünk. Teljesen normálisak azok a napok, amikor mindenből elegünk van. Teljesen normálisak azok a napok, amikor fáj valami, és nem akarjuk, hogy fájjon. De ezek csak napok! Utána meg kell ráznunk magunkat, meg kell keresni hol van a helyünk, mivel mi a dolgunk, mi, mit tanít nekünk, és haladni kell tovább, mert ezért jöttünk!

Nem biztos, hogy igaz, amiket gondolunk, nem biztos, hogy helyesen látjuk a dolgokat, de az egészen bizonyos, hogy tanulni jöttünk – akár azáltal, hogy igaz, amiket gondolunk, akár azáltal, hogy nem; akár azáltal, hogy helyesen látjuk a dolgokat, akár azáltal, hogy nem. Van amikor az a tanulnivalónk, hogy saját magunk meglássuk dolgokat, van, amikor az, hogy mások meglátását átvegyük, de egy dolog mindenkire ugyanúgy érvényes: felelősek vagyunk azért, amit választunk. Mindig! Ha nem is rögtön jönnek a következmények…

Ez az időszak kiváló arra, hogy szétnézzünk, hol is tartunk önmagunkban a választásainkkal. Ehhez azonban elkerülhetetlen, hogy visszatekerjünk magunkban korábbi meglátásainkhoz, és szétnézzünk mostani meglátásaink között is, hogy azokat tartsuk meg, amik előre vezetőnek tűnnek, ugyanis a meglátásaink vezetnek a döntéseinkhez! Döntéseink felelősségét, következményeit pedig nekünk, magunknak kell megélnünk!