Borúra derű… és fordítva

Ma megint az elméről fogok mesélni Tantusznak. Tegnap egész nap felfelé kaptattunk egy hegyre, de voltak olyan meredek részek, hogy úgy tűnt, csak egy helyben járok, hiába lépkedek. Nagyon-nagyon szép volt viszont a táj! De mivel egész nap ilyen gyönyörű táj mellett vonultunk végig, feltűnt, hogy a végére már immunis lettem a szépségére.

Valahol az életünk is ilyen: Nagyon tudunk örülni a jó dolgoknak, de ha a jó dolgok tartóssá válnak, elfelejtjük őket értékelni. Úgyhogy a Camino mára csavart egyet a dolgokon, és ma ugyanerről a helyről lefelé kell kaptatni. Reggelre jó sűrű köd szállt le, így az orrunkig is alig látunk. Ezzel ugrott a gyönyörű táj.

Ez a Camino tényleg olyan, mint az életünk, a mindennapjaink: egyszer fent, egyszer lent. Mikor valamire számítanánk, juszt is más történik.

 

Nem akarom falra festeni az ördögöt, de már csak az hiányzik, hogy elkezdjen szakadni az eső, és csúszós köveken kelljen lefelé bandukolni. Mellékelem az ábrát, hogy mellesleg milyen terepen. :wacko:

 

Szóval az elme szereti megélni a maga kis világát ebben a nagyvilágban, amibe a nagyvilág aztán időnként beleszól. Legtöbbször úgy, hogy az az elmének nem tetszik. Lassan mesét is írhatnék az elméről és a viselkedéséről. Mondjuk kezdhetném úgy:

“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi elme. Ez a kicsi elme szépen elment iskolába, ahol megtanulta az elmeviselkedésnek minden csínját-bínját, beszerezte a szükséges kellékeket, mint a fizikai testet, a gondolatokat, az érzelmeket, és jól rátelepedett a mi kis lelkünkre. Egészen jól is érezte magát mindaddig, míg ez a léleknek fel nem tűnt. És akkor megindult a harc. Hol az egyik, hol a másik volt  erősebb.”

És körülbelül erről szól az életünk, hogy mikor melyik kerül a másik fölé.

Közben a testem – mivel a lábaim nem fájnak – kitalálta, hogy allergiás leszek. Tele vagyok töménytelen nagy piros viszkető folttal, ami igencsak bosszantó tud lenni. Alig tudok aludni éjszaka, és mivel ezt már négy napja játsszuk, lehet, hogy meg kell ismerkednem a spanyol egészségüggyel. Bár a mai napot még arra szánom, hogy felülkerekedjek az elmebeli dolgokon, mert hát végül is ez lenne a feladat. De nem mindig van hozzá kedvem, és szerintem más is így van ezzel: nem mindig van kedvünk győzedelmeskedni, nem mindig van kedvünk bizonyítani. De amikor olyan jó elhagyni magunkat!… Ami persze nem igazán a tudatosság.  :unsure:

Erre mindig az a példa jön elő: ha csak fekszek a víz felszínén mint egy darab fa, akkor ne lepődjek meg, ha nekikoccanok egy jó nagy kőnek és darabokra török. Míg ha egy tudatos faként fekszek a víz felszínén, élvezem ahogy sodor a víz, de mikor látom, hogy jön egy nagy kő, egy icipicit megerőltetem magam, és arrébb evickélek, hogy kikerüljem.

 

Úgy látom, hogy kezd fölszállni a köd és kezd kirajzolódni a táj. Ma is olyan szép, mint tegnap, és a ködnek köszönhetem, hogy most megint értékelem. Úgyhogy fel a fejjel, ha rossz napok jönnek, csak segítenek értékelni a közelgő jó napokat!  ;-)

 

Buen Camino!

(Szerkesztette: Tantusz :mail: )

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!