Nem tartom előrevezetőnek a függőség semmilyen formáját sem, ezért nem igen fórumozok, mégis létrehoztam  januárban a honlapon egy új fórumot, egyfajta lehetőségnek, ha valaki szeretne beszélgetni. A világ ugyanis nem pusztán fehér, vagy fekete, igen vagy nem, létezik középút is: a puszta lehetőség síkja, amikor meghozzuk a döntést, milyen színbe öltöztetjük a pillanatot, és nem feledjük, hogy nálunk van az ecset, és bármikor korrigálhatunk.

A fórumot illetően tehát magát a tényt, hogy olyan beszélgetéseknek írásban nyoma maradhat, melyek bármikor érdekesek lehetnek – ugyanis írásbeliség nélkül tér és idő korlátok miatt épp csak páran vehetnének részt bennük – építő jellegűnek tartom. Azért is, mert nyomon követhetőek változásaink. A régi Spirál fórumon kerestem valamit, és egy izgalmas beszélgetésbe botlottam. Részleteiből kiderül, mit boncolgattunk.

Mik a történések? Mi az, hogy történik valami? Milyen szinteken folyik „történés”, amikor történik valami?

Amikor megtörténik valami, szelektíven válogatunk, hogy mit engedünk belőle tovább magunkon keresztül. Kommunikációnk már leginkább erről szól. Mint amikor valaki futva menekül lufikkal a kezében, s hogy még gyorsabban tudjon haladni, a mi kezünkbe nyomja a lufikat, és már szalad is tovább. Az elfutó ember maga a történés, mi pedig ott maradunk a sok lufival, amikkel megpróbálunk kezdeni valamit. A sok lufi abban a pillanatban tulajdonképpen üres lehetőség, mi adunk nekik töltetet azáltal, ahogy reagálunk: van, aki azzal tölti meg, amire gondol általa, amit feltételez, ami eszébe jut, vagy amitől szebb képbe kerül, amitől jobban odafigyelnek rá; van aki azzal, amit érez; van aki azzal, amit felidéz általa a múltjából, amit meglát, meghall az egészből, hihetetlen sok téren indulhat be “történés” bennünk, amit maga a tényleges cselekmény indított el, és már nincs is jelen maga a futó ember, mi ott állunk a sok lehetőséget adó lufival.

Mi történik? Legtöbbször vágyakkal, viszonyítássokkal, félelmekkel töltjük meg a lufikat, nem törődvén azzal, mit mozdítanak meg a jövőnkre nézve, majd az eseményt okoljuk. “Azért kínlódok a gyomrommal, mert elfutott mellettem egy ember.” Ilyen vicces egy-egy okfejtésünk az Univerzum szemében. Azért nem értjük a dolgokat, mert figyelmen kívül hagyunk fontos láncszemeket: a történéseket követő érzelmi reakcióinkat.

ÉRZELMEK SÍKJA

Az energiák szempontjából a történés nem az, ami tényként történik (nem a futó ember sztorija a lufikkal), hanem az, amire az ember hangsúlyt fektet önmagában, és amire hangsúlyt helyez, az milyen síkon kapcsolódik a történésekhez? Ha EZT megvizsgáljuk, a hangsúlyt kapó részek nem az események, nem a tények, amire egyébként azt mondjuk megtörtént, hanem az, ahogyan reagálunk rájuk – öröm, bánat, felháborodás, elutasítás, elfogadás stb. A reakcióink “kerülnek feljegyzésre” az energiák világában. A reakcióink energiacsomagok, ezekkel csomagoljuk be a puszta tényeket, és ezeket visszük tovább. Ezért lehetséges, hogy ugyanolyan, vagy akár ugyanazon esemény részesei vagyunk, mégis máshogy meséljük el, máshogy éljük meg, más következtetést vonunk le belőle; máshogy csomagoljuk be, és más hatások érnek utána. A tovább vitt energiák válnak az újabb eseményekké, behatásokká, akár életek múlva. Arra nem fogunk emlékezni egy idő után ténylegesen mi is történt, de arra igen, milyen érzés volt. Ide vezethetőek vissza például “megmagyarázhatatlan” fóbiák, félelmek, ellenszenvek stb., egyes országok, vallások iránti imádatunk, bizonyos emberek iránti viszolygásunk, holott még nincs is konkrét ténybeli élményünk, ami jelen életben indokolná, de van hozzá energetikai lenyomatunk, az időtlen, láthatatlan “lufik”!

Vagyis a dimenzionális síkok között az emberi elme síkja, az adatszerűség, az anyagszerűség, aminek fejlesztésére akkora hangsúlyt tesz civilizációnk, az elsők között kopik el.

Mintha olyan izomra gyúrnánk ahhoz, hogy erősek legyünk, ami nem ér szinte semmit. Mondjuk a kisujjunkat izmosítanánk a kezünkön, pedig járni szeretnénk, és hatalmas teóriákat gyártunk arról, milyen fontos a kisujj, majd ódákat zengünk elméletben a járásról, és nem a járást magát tesszük fontossá, hiszen akkor evidensen megbukunk, hanem a tényt, hogy elméletben beszélgethetünk a járásról. Egy idő után elhisszük, hogy a kéz kisujjának edzésének köze van a két lábon járáshoz, mert érzelmeket rendelünk a teóriák mellé, és az emberek érzelmekre vágynak.

Az emberi érzelmekkel érdemes jobban megismerkedni, ugyanis sokkal erősebben működnek, mint a gondolatok. Olyan energetikai lenyomatuk van, amiknek dimenzionális, idősíkokon túli hatásuk is van.

Számtalan esetben konkrét történés sem kell, elég elképzelni valamit, és máris kiborulunk, mert a korábbi történések által begyűjtött “lufik” tökéletesen működnek még, automatikusan ismétlünk bármi érzelmi szál megpendítésére. Az érzelmek skálája pedig igen gazdag, így az emberi létforma nagyon vonzó tanulási folyamat.

ELME ÉS LÉLEK SÍKJA

Van olyan “lufi”, ami egyszerűen nem tűnik fel, és van, amelyiket felismerjük. A lufik felismerése, ha pusztán elme szinten történik, megmutatja számunkra, hogy mivel jár a lufi megtartása, de nem engedjük el továbbra sem. A felismerés ugyanis még csak vágy energiákat súrol. “Bárcsak ne így hatna rám legközelebb!” A lufit megtartom, megint így fog rám hatni, megint kifejezem óhajom, hogy “most már aztán elég ebből”, de továbbra sem változtatok semmi jelentőségteljes dolgon.

A lufi elengedéséhez a lélek szinten működő elhatárolódás síkja szükséges (nem azonosulok vele tovább), amikor tisztán látjuk, hogyan is kerülhetett hozzánk az a lufi, mivel járt míg tartogattuk, mivel jár, ha tovább tartogatjuk, és úgy döntünk megszabadulunk tőle. Az elme sok mindenhez tud eszköz lenni: bevonz, megtart, átértelmez, megismer, felismer, beismer, és minden funkciója számtalan érzelmet tud generálni, amivel marandó terepet képes teremteni magának biokémiai folyamatokon, akár testi tüneteken keresztül. Az elme azonban a lélek szolgálatába is állítható, amikor érzelmi stabilitást tudunk teremteni érzéseink segítségével.

ÉRZELMEK ÉS ÉRZÉSEK

Különbség van érzelmek és érzések között. Az érzelmek egészen különleges biokémiai-energetikai termékek, míg az érzések, például megérzés, ráérzés, beleérzés, együttérzés (lsd. magyar nyelv kifejező ereje) emberi alapértékek. Az emberiség generált érzelmek miatt szenved. Az érzelmek illúziók. Az érzések teszik az embert emberivé, az emberség alapjai.

Olyan ez, mint ahogy a film nézéséhez elég egy vászon, és egy vetítő, de a mi világunk 3D-s mozikat hoz létre, és közben tömjük magunkba a pattogatott kukoricát, ízzel és vizuális élménnyel dúsítjuk magát a cselekményt, emiatt egy egyszerű kis vetítés már unalmasnak számít. Pedig a film mondanivalója ugyanannyi!

A Jelen Kor Emberének az emberi érzések nem elég impulzívak, így manipulálhatóvá vált. A szeretet nem elég, birtokolni akarunk. Az egyediség nem elég, versengeni akarunk, és saját tudásunkat nyomjuk más kárán. A megérzés nem elég, tudatni akarjuk mit érzünk, mert ahogy kifelé fordítjuk, akkor jöhetnek az érzelmek. Olyan ez, mint egyfajta drogozás. Benne van életünk összes hazugsága.

Több, mint izgalmas téma ez! Mégis CSAK izgalmas téma marad bátor szív, bölcs elme nélkül. A szív bátorsága ahhoz kell, hogy letegye az adrenalint termelő sallangos érzelmeket, és igaz érzésekkel beérje, mert azok nélkül nincs bölcs elme, csak uralkodó elme.

SZERETET SÍKJA

Mindenki azt akarja, hogy szeretve legyen, és ezt igazolják is vissza a történések. Ez egy csapda! Ez egyszerű akarás energia, semmi köze a szeretethez. Mivel semmi köze hozzá, szeretetet sem eredményez, csak lufi élményt, ami arról szól, megkapjuk-e amit akarunk, vagy sem, duális érzelmek hullámain ügyeskedve.

A szeretet pólustalan, birtokolhatatlan, olyan, mint a homok a sivatagban, ami mindenhol ott van. De eltűnik számunkra a tény, milyen rengeteg homok vesz körben a sivatagban, csak mert annak a pár homokszemnek a megtartásán erőlködünk, amit pillanatnyi történések fújnak arra, és egyre csúsznak ki a markunkból (akár pusztán az idő múlása miatt), pedig a homok ott van mindenhol. Mi teszünk különbséget homokszem és homokszem között a történések csapdáin keresztül.