Az utak már csak ilyenek

Végre megint van számítógépem, és újra könnyebben fordítgathatok, irogathatok. Nem fukarkodik történésekkel az élet, nap mint nap jönnek az impulzusok, az Ember fia nem győz kapkodni, mibe csöppent bele, mikor leszületett ide, a Földre.

Hónapokon át éltem visszavonultan, kerültem a nagyobb közösségeket, tömegeket, de egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy újra visszatáncoljak a „vérkeringésbe” és beszélgetéseket, work-shopokat tartsak, ahol kettesben, vagy kiscsoportokban meg lehet osztani egymással mindenféle tapasztalást, információt. Ez régebben is nagyon hasznos volt, mert valahol ugyanazt tanuljuk pepitában, és egymás megélései, gondolatai segítőek, biztatóak lehetnek. A napokban többet kártyáztam, és a Symbolon is mutat közös tendenciákat, amik csak más-más élethelyzetben bukkannak fel, de valahol ugyanarról szólnak, így ugyanaz több embert is tanít.

Sokakban merül fel a kérdés mostanság: hogyan tovább? Azt is többektől hallom, hogy nem haladnak semerre, hiába vágynak valami változásra, előrelépésre. Nos, akinek ilyesmi van az életében, azoknak hadd meséljek kicsit!

Minden út szükségszerű. Minden út vezet valamerre, de van egy olyan tulajdonsága is minden útnak, hogy egy idő után nem visz tovább ugyanarra előre, sőt, egyenesen más irányba is vihet, mint ahova tartottunk, hiába robog változatlanul arra, amerre addig haladtunk.  Az út ugyanis arra próbál tanítani bennünket, hogy „ne aludjunk el”.

Olyan ez, mintha felszállnánk egy vonatra, és azt hinnénk ettől kezdve garantált a cél elérése, és nagy bizalommal elaludnánk, aztán egyszer csak felébredünk, még mindig ugyanazon a vonaton vagyunk, csakhogy a vonat túlhaladt a nekünk szükséges állomáson, és hiába száguld jófelé, minket egyre messzebb visz attól, ahova tartottunk. Nos, ezért nem haladnak előre sokan, mert nem tűnt fel, hogy le kellett volna szállni. Valaminek véget kellett volna vetni, valamit meg kellett volna oldani, valamit el kellett volna engedni, valamit meg kellett volna érteni. Mikor feleszmélünk, nem mindig ugrálhatunk csak úgy le a száguldó vonatról; van, hogy hiába kapkodunk, hiába hőbörgünk, türelmesen meg kell várni, mikor jön újabb állomás, és vállalni kell a következményeket, ami abból ered, hogy „elaludtunk”, nem figyeltünk, nem vettünk észre jeleket, lehetőségeket.

Azt hisszük, csak úgy visszasétálhatunk az elmulasztott állomásra, és minden ott fog várni ránk, csakhogy közben lehet, hogy azt az állomást lebontották, vagy épp mostanra érdektelenné vált, amiért eredetileg oda akartunk menni. Ilyenkor jön, a hogyan tovább?

Mit kezdjek egy félrecsúszott házassággal? Hol találok egy újabb ilyen állást? Hogyan hozható helyre megromlott barátság? El kezdünk a múltban tökéletesnek talált állapot felé vágyakozni, próbálunk visszafelé evickélni, és közben újabb állomásokról, újabb lehetőségekről maradunk le, csak  mert ragaszkodunk ahhoz, ami már nincs, ahelyett, hogy bátran szétnéznénk ott, ahol legközelebb megáll a vonat.

Feltűnt az is, hogy a „semmi sem halad, semmi sem történik, változik” abból is adódik, hogy a tanítás darabkái sorban jönnek, és nem teljességben, és újabb darabka nélkül nem lehet továbblépni. Az újabb darabka ettől még új, ettől még változás, épp csak a tárgykör ugyanaz. Amíg nem gyűjtjük össze az összes ránk váró tanulnivalót valakivel, valamivel kapcsolatban, addig nem léphetünk, nem szállhatunk le a vonatról, addig robog velünk, ha tetszik, ha nem, akár át is pakolhatják a vagont, amiben ülünk egy visszafelé haladó vonatra anélkül, hogy észrevennénk, ami miatt ismétlésekbe is csúszhatunk, hátha feltűnik, mit mulasztottunk el korábban, mit nem vettünk észre, míg aludtunk, pedig az út tanításának fontos része volt.

Ilyen időszakba lépünk most bele, hiszen december elején retrográdba vágja magát a Merkúr. Gyűjtögethetjük a lemaradt tanító darabkákat, hogy végre beengedjük, megértsük.

A lépegetés most úgy történik előre, hogy egyúttal hátrafele is történik, hogy amikor megint egyértelműen feltűnően előre haladhatunk, ne ugyanabba az irányba akarjunk tartani, mint terveztük. Ez egyfajta védelem számunkra, hogy alaposabban átgondolhassuk a dolgokat, nagyobb képben láthassunk, a folyamata azonban nagyon idegesítő tud lenni. Nem kizárt a fáradtság, tompultság, kedvtelenség, feszültség, idegesség, türelmetlenség. Unjuk a régi útszakaszokat. Hiányzik az új változatossága, csábítása, izgalma.

Mégis: mindez értünk történik! Ennek megértése pedig már érinti a multidimenzionális működést, amikor meglátjuk, hogy a visszafelé haladás nem mindig az előre ellentéte – és fordítva – hanem minőségváltás, rezgésszint váltás. Az irányok nem fizikai szemmel, vagy fizikai idővel értelmezendőek, hanem rezgésekben, vibrációkban. Most kezdődik csak az igazán izgalmas része az Embereknek szóló tanításoknak! Mi pedig mind részesei lehetünk.

Nem toporgunk, csak máshogy vehetők észre az irányok! Az utak mostanság már csak ilyenek…

One thought on “Az utak már csak ilyenek

  1. S.Mária

    Én is érzem a toporgást,keresem az irányt a rezgése furcsa.Ideges ,feszült vagyok és türelmetlen.Remélem megérzem a helyes utat , amerre az én utam tart. S Mária

Hozzászólás a(z) S.Mária bejegyzéshez

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!