Feltűnt, hogy ami nem megy spontán, annak oka van, és sokszor az az oka, hogy nem is biztos, hogy csak mert akarjuk, szükségünk is van rá – legalábbis nem azokkal a feltételekkel, vagy következményekkel, ahogy szeretnénk, és van egy részünk, ami ezt tudja…

Felmerült bennem, ha hozzám kerülne Aladdin lámpása, vajon olyasmit kívánnék, amire tényleg szükségem van, vagy olyasmit kérnék, amit másnál, mástól láttam; ami másnak, sikerült, de nekem nem; ami másnak van, de nekem nincs; és nem tűnik fel, hogy csak azért nincs, mert valami oknál fogva “nem arra van szükségem a tanulási folyamataimban”.

Mennyire unalmas, és kiábrándító tud lenni ez a válasz olyan percekben, amikor igenis jó lenne valamit elérni, megkapni, sikerre vinni; amikor igenis szeretnék hinni abban, hogy jó döntéseim vannak, jól látom mire van szükségem ahhoz, hogy boldog lehessek én, vagy más, aki számít nekem. De ha leülök, és el kezdem keresgélni mit is szeretnék, majd alaposan megvizsgálom tényleg boldogabbá tenne-e engem, vagy bárki mást, sorra be kell ismernem, hogy ugyan örömet okozna egy ideig, elégedettséggel töltene el egy ideig, de nem, nem tenne boldogabbá senkit. A boldogság ugyanis egészen máshogy érkezik.

Kívánhatunk eszközöket ahhoz, hogy valamit létrehozhassunk, de semmi olyat nem kívánhatunk, ami tartós boldogságot adna. A boldogság ugyanis nem jövő idő, hanem a MOST lehetősége. Elérésének egyetlen módja van – azt lebontani, amitől nem ismerjük fel a MOST-ban. Milyen sokszor pont “helytelen” vágyaink, vagy épp megéléseink milyensége áll útjába! Nincs azzal gond, ha vágyunk valamire, ha szeretnénk valamit, ha tervezünk valamit. Arra figyeljünk oda, ahogyan fogadjuk, ha nem teljesül, vagy nem úgy teljesül, ahogy mi szerettük volna… mert az a MOST, és nem a kívánságunk eredménye.