Szolgálat

A retrográd Merkúr hajlamos minket időben elkalandoztatni. Felbukkannak régi ismerősök, régi emlékek, és én is azon kaptam magam, hogy újra és újra felidéződnek bennem események, egyik a másikat előhozva, és egyszercsak feltűnt, mind arról szól, hogyan tanított az élet szolgálatra.

A szolgálat nemesít, de nem egyszerű megtanulni, mit is jelent.

Volt szerencsém állapotosan, lépcsőn ülve, összegörnyedve tolmácsolni egy rinpochénak, akinek csak az számított, hogy valahogy felcipeltessen az apró színpadra egy óriási kanapét, amit ő maga nézett ki egy követője magánlakásában, és ő kényelmesen legyen, és magasabban üljön, mint bárki más, és onnan hirdethesse az igét alázatról, figyelmességről, szeretetről. Megpróbáltam olyan picire összehúzni magam, ahogy csak tudtam, mert én szégyelltem magam mindattól, amit a színfalak mögött láttam, hallottam.

Volt szerencsém Ausztráliában, a lovaggá ütésem után 150 emberre wc-t pucolni napokon keresztül, mert egyedül én jelentkeztem “tisztasági” csoport szervezésére, de mivel önként senki sem vállalta, hogy segítsen, ketten maradtunk a munkára, magyarok. Még ma is emlékszem az emberek arcára, akik szánalommal néztek ránk, ahogy leguggolva próbálunk tisztaságot varázsolni a disznóólba, amit maguk után hagytak, ugyanis sokan csak úgy ledobták maguk után az elhasznált wc papírt, és nem érdekelte őket, mi vár arra, aki legközelebb benyit oda, én pedig ha már elvállaltam, törekedtem arra, hogy ne valljak kudarcot. És emlékszem ugyanezekre az arcokra, mikor a hét végén a színpad előtt ültek fényképezőgéppel a kezükben várva,  hogy fényképezzék a lovagi ruhában bevonulókat, és mikor elhaladtam előttük én éreztem szánalmat: mennyivel többet jelent nekik a cím, a külsőségek, mint a figyelmesség, a szolgálat!

Ahhoz is volt szerencsém, hogy csoportvezetőként kihívjanak többszáz hallgatók elé a színpadra, ahol legfőbb vezetőnk abból űzött gúnyt, hogy a magyar csapat milyen összetartó, és mennyire hallgatnak rám, hogy elrettentse az iskolában felvonuló összes többi országot, nehogy összetartás legyen köztük, nehogy bárki figyelmet kapjon rajta kívül, mert az saját személyi kultuszára veszélyt jelenthetett. Végighallgattam nem egyszer a hisztis üvöltözését, mert a magyar hallgatók védelmére mertem kelni vele szemben, hogy nincs annyi jövedelmük, amennyi pénzt ő be akar hajtani rajtuk, és egyszer megfenyegetett, hogy ha nem engedelmeskedek, meg fogok halni, mert nem szolgálom a küldetésem… Na ez volt a pillanat, amikor a testem egyszerűen térdre rogyott, és zokogásban törtem ki. Nem azért zokogtam, mert üvöltött velem. Azért zokogtam, mert végre eljutott hozzám az üzenet: ebből elég! Sarkon fordultam, és visszavonultam. Otthagytam mestereket, spirituális csoportokat, címet, rangot, elért sikereket. Otthagytam mindent, és mindenkit.

Nehéz megtanulni, mi az hogy szolgálat, mivel más szabadon szolgálni, és más  függőségbe kerülve szolgává, kiszolgálóvá, kiszolgáltatottá válni. A tanítások azonban sohasem feleslegesek, legfeljebb mi nem értjük őket.

Olyan voltam, mint egy elefánt: lassan tanultam, és gyorsan felejtettem. Újra és újra belém kellett rúgni, hogy végre azt mondjam: köszönöm, végre értem a leckét!

Most, hogy visszatekintek, jó pár mester mellett megfordultam, de egyikre sem tudtam példaképként felnézni. Mindig úgy hozta az élet, hogy nem csak a tanításaikat láttam a színpadról, hanem szervezőként, munkatársként emberi oldalukkal is megismerkedhettem, és döbbenetes kontraszt volt aközött, ahogy éltek, és aközött, amit tanítottak, és másoktól elvártak. Nem tudtam tisztelni a tanításukat az alapján, amilyen példát mutattak, és egyre messzebb sodródtam magától, a hittől. Nem értettem meg, miről szól saját életem tanítása, így egyre jobban felzaklatott ez az egész.

Pedig így, utólag, milyen egyszerű volt: jó adagnyi tudatalatti bűntudattal indultam ennek az életemnek, és a tökéletes jót szerettem volna meglátni másokban, hogy odaadóan követhessem a példájukat, hogy így tanulhassak meg jó lenni, de ilyet nem találtam, mert ilyen nincs! Szimplán csak meg kellett volna bocsátanom az általam rossznak tartott részeimnek – és ezzel mindenki másénak, mert enélkül csak arra találtam példát, hogy sorra olyan méltatlannak tűnő helyzetbe kerültem minden igyekezetem ellenére, ami a megbocsátásról szólt. Rendre kihasználtak, ordibáltak velem, agyon hajtottam magam, hogy más learathassa a babérokat, és azt hittem, ez a szolgálat – épp csak nem lettem tőle boldogabb látván, kiért teszem mindezt, minek a hirdetéséhez járulok így hozzá.

Én magam hoztam magam méltatlan helyzetbe a tanulnivalómmal, és azért olyan sokszor, mert egyből nem jöttem rá. Így kerültem sorra olyan szituációkba, ahol szembesülnöm kellett saját rovásomra emberi gyarlósággal, személyiség árnyakkal, személyiség kultusszal, hogy megértsem: lehetünk attól VALAMIBEN jók, hogy nem vagyunk mindenben jók. Lehet valaki nagyszerű orvos attól, hogy csalja a feleségét. Lehet valaki attól remek szaktanár, hogy saját gyerekével nem bír. Nem kell mindenben jónak lennünk. Nekem sem! Nem kell tökéletesnek lenni! Ideje elengednem ezt a maximalista, tökéletességre törekvés mániát magammal, és másokkal szemben is, vagy mások “rabszolgája” maradok, önként, ami elvon attól a szabad szolgálattól, amire vágyok.

Húsz évig jártam tanfolyamról tanfolyamra, és nem vettem észre, hogy nem képességeket, szimbólumokat, mantrákat, szutrákat stb. kell tanulnom, hanem egyszerűen szabadulnom kellene valamitől: saját tudatalatti bűntudatomtól, és az arra épülő komplexusoktól, amik miatt kihasználhatóvá váltam.

Az élet nem csak nehéz szituációkat ad a tanulnivalókhoz, de mellékeli a megoldáshoz a kulcsot is: annak köszönhetem a szabadulásom, hogy mesterek, tanítók melléjük kerülve a személyiségükkel egyre erősebben mutatták saját példáikon keresztül – belenyomva az orrom saját rettegett árnyaimba – hogy dualizmusban élünk! Mindenkinek van jó, és rossz oldala. Amíg jóban-rosszban gondolkodok, nem lehetek szabad! Ha pedig már nem gondolkodok abban, nincs rájuk (ezekre a mesterekre) szükségem. Így tudtam végre elindulni a saját utamon.

Az élet csupa szépség! Ha csak szívat, valamit nem jól csinálunk. Valamit nem látunk meg. Valamit nem értünk meg. Valamiért az élet másfelé, máshova próbálja terelni a figyelmünket. Az én figyelmemet csupa rosszra terelte, hogy lássam másokban épp úgy megvan, de ettől még lehet olyan, amiben viszont jók, amiben hasznosak, amivel a jóhoz hozzájárulnak.

Sokan indulunk útnak számunkra sem tisztázódó bűntudattól vezetve, és könnyen válunk kihasználhatóvá. Mindig fájt látnom, mikor másokat kihasználnak, inkább vállaltam én büntetést, csak másokat hagyjanak békén. A szolgálat azonban nem ez.

A szolgálat ott kezdődik, hogy elsőként önmagunkat képesek vagyunk szolgálni: szeretjük annyira magunkat, hogy nem kell mások szeretetéért kuncsorognunk. Megadjuk magunknak mindazt, amitől gazdagnak, békésnek érezzük magunkat. Ekkor kezdhetünk el önzetlenül szolgálni másokat, mivel nem azért tesszük, mert szükségünk valamire cserében! (ideértve érzelmet, figyelmet, anyagi szolgáltatást, szivességet, érdeket stb.)

Ahogy mindezen most keresztül szaladtam gondolatban, hirtelen bevillant: mikor 2011-ben, Colomboban lovaggá ütöttek, le kellett térdelnem, de korántsem volt tudatos. Követtem a ceremónia protokollját. 2014-ben, mikor a testem egyszerűen térde rogyott ahogy üvöltöttek velem, akkor jutott el igazán a tudatomig: sok féleképpen lehet térdelni. Lehet büntetésből is, és lehet alázattal is, meghajolva sorsunk előtt. Nekem nagyon nehezen ment!

2014-ben azon sikerült térdre rogynom a saját komplexusaim előtt: elég volt! Eljött az ideje, hogy a keresztes hadjáratomat a megfelelő irányba állítsam. Ideje volt saját magamat összeszedni elsőként, és nem másoknak ugrálni, mások helyett kiállni, ami semmit sem ért, amíg saját magamért ugyanezt példamutatóan nem tudtam megtenni.

Azóta rengeteg mindent tanultam. Egészen más fényszögben látom, hogy mi a szolgálat.

Már nem forgolódok pompás nemzetközi konferenciákon, ahol a lovagok és professzorok sorra osztják egymásnak a különféle rangokat, és repkednek egymás között a többezer dolláros címek. Én ott, elveszve éreztem magam.

Szolgálni sorsunkat kell, s ha azt szolgáljuk, ami a dolgunk – és nem másokat próbálunk másolni, manipulálni, “megvásárolni” vagy épp koldulva kiszolgálni – akkor mosoly ül az arcunkra, és ragyog a szemünk. Nekem ez a fordítás, vagy az írás, vagy épp a Symbolon kártyázás, másnak ez gyermekek nevelése, megint másnak autók szerelése, egy újabbnak betegek életének megmentése, ápolás vagy épp űrkutatás, egy gyönyörű kép megfestése, egy kedves szó egy elkeseredett embertársnak, játék a színpadon, ruhavarrás, kirándulásszervezés, hólapátolás és sorolhatnánk. Teli s teli van az országunk lovagokkal, akik szolgálatot tesznek! Végtelen lehetőség van arra, hogy szeretetet adjunk, és közben alázatot tanuljunk, nem kell ehhez feltétlenül különösebb magas eszméket tanulni, vagy cicomás ceremóniákon résztvenni. Sokkal, de sokkal egyszerűbb ez: ez maga az élet!

ui. Írásommal nem mások ellen szerettem volna szólni, nem értékelem alá munkájukat. Csakis arról írtam, hogy nekem nem az az utam, és biztatni szeretnék mindenkit, aki még nem találta meg, neki mitől tud csillogni, mosolyogni a szeme: ne adja fel, keresse tovább! Ugyanis mindenkinek megvan a maga útja, a maga mosolya, a maga hite, ami értelmet tud adni a napoknak!

One thought on “Szolgálat

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!