Tegnap a Normafa Parkban, a Békás-tónál voltunk páran. Egy jelentéktelen kis hely, mégis magamban feltűnő boldogsággal telítve mentem oda. Úgy éreztem magam, mint ahogy E.T. érezhette magát, mikor a mutatóujjával felmutatott az égre, és megemelkedett a kerékpár, és csak vitte, vitte felfelé. Akik velem voltak, talán a kisfiúhoz hasonlítottak. Nem igazán tudták miről van szó, de jöttek ők is, mert ők is a „kerékpáron ültek”, amivel én emelkedtem…

Számtalanszor írok időben, időszakokra megjelenő dimenzió kapukról (melyek térben nem köthetőek hozzánk, nincs Földi méretük, Földi megnyilvánulásuk, Földitől független dimenziókból nyíló “”kapuk), és térben érezhető, a Földdel párhuzamos síkon lévő dimenziókhoz nyíló kapukról, melyek úgy mutatkoznak meg, mintha a Földdel párhuzamosan haladva létezne egy fényes, magas szinten rezgő gömb (magasabb rezgés), amit elválaszt tőlünk egy homályos függöny, de ez a függöny hol itt, hol ott fellebben, és átlátszódik a fényes gömb fénye, és eszünkbe juttatja, hogy csak mert homályos függöny takarja el, attól még mindig ott van. /Ez utóbbiak úgy érzékelhetőek, hogy erősebben vibrál körülöttünk a tér, mint máshol, mint amikor a tüzet is körbeveszi egy vibráló közeg. Egyre több nyílik belőlük országszerte. Sok be is csukódik rövid idő után, és megnyílik máshol/.

Ilyen függöny libbenést éltem meg a Békás-tónál.

Alattatok van a sötét, dübörgő óceán, felettetek a fénylő mindenség. Ha csak az óceánra figyeltek, bekebeleznek a hullámai. Ha csak a fénylő napra figyeltek, feléget a fénye. Ha viszont egyszerre fordítjátok a kettőt egymás felé, megjelenik közöttük – pont ott, ahol Ti vagytok – a szivárvány, és beborítja egész lényeteket.

Ezen elnevettem magam, de sok időm nem volt nevetgélésre, mert bontakozott ki hozzá az értelmezés. Hirtelen eszembe jutott, amit reggel láttam, mikor a lányokkal meditáltunk. Ültek velem szemben, és megjelent mindkettőről egy kép: lebegnek, alattuk a mélységes tenger dübörgő zaja, felettük fényesség ragyog, ők pedig a kettő között lebegnek, és hol az egyik taszajt egyet rajtuk, hol a másik, mintha egy harc folyna értük. Úgy éreztem, a dübörgő tenger a tudatalatti, a fényesség a magasabb tudatosságszint, ami felé tartunk.

Majd kapcsolódott ehhez az egészhez, ahogy a Spirál gyakorlatok között megjelent az a gyakorlat, amit “hullahoppozásnak” neveztem el, mert két ellentétes irányú energiafolyamot kellett egyszerre átvezetni magunkon, és annak hullámzását tartani, amiben a két ellentétes irány nem kioltotta egymást, hanem valami teljesen újat hozott létre. És hirtelen összeállt a kép: ugyanezt gyakorlom a kristálykoponyákkal létrehozott kvantummezővel, csak még több irányt működtetek egyszerre, és akkor úgy éreztem, mintha valaki azt gondolta volna: “Na végre, hogy leesett”.

Míg lineáris síkon (ami tulajdonképpen egy tudatosságszint), ha egyszerre mozdítunk két ellentétes irányt (mezőt) egymás felé azonos erővel, a kettő kioltja egymást, vagy épp harcba kezd egymással, melyik az erősebb, addig más tudatosságszinten ugyanaz a folyamat egy harmadik mezőt hoz létre. Vagyis a karma (legyen ez a tenger, a víz) nehezen oldható ki úgy, ha harcba kezdünk vele (maga a harc termeli újra), vagy ha le akarjuk nullázni egy másik azonos síkú erővel, mert kényelmetlen (el akarjuk párologtatni a fénnyel gyártott hővel, amiből maga a fény kiveszik az akarás, elfogadás hiánya miatt). Viszont megváltoztatható, ha egy harmadik mezőbe fordítjuk át, ahol teljesen más lesz, hiszen összeolvad a “víz a fénnyel”, és szivárvány lesz belőle. Ezt jelentette az üzenet.