Alapjában azt tartjuk, hogy szeretet az, ami kellemes, ami jó, ami felemel, ami úgy alakul, ahogy mi szeretnénk, de ez nem más, mint ami a felsorolásban szerepelt: kellemes, jó, felemelő és sikeres, azaz megélési forma. A szeretet ennél azért sokkal több, sokkal mélyebb.
Ahogy egy-egy történés nem ismer pólusokat, jót vagy rosszat – ezek pusztán a megéléseink (lsd. korábbi írás: A történések síkjai) – úgy maga a Szeretet sem sok, vagy kevés, egyszerűen van, választható. A tanítása abban áll, mennyit engedünk belőle magunkhoz, melyik oldalra billentjük tudatosságunkkal, gondolatainkkal, megéléseinkkel a választásainkat. Miként egyszerűen van és állandó, elmúlni sem tud, csak a megéléseinket meghatározó figyelmünket helyezzük át másra, és a megéléseinkre, érzelmeinkre hisszük azt, hogy az a szeretet hiánya.
A nagy betűs Szeretet mibenlétét könnyebben azok értik meg, akik hisznek a reinkarnációban, akiknek esetleg vannak emlékeik, ismereteik arról, hogy nem csak egy testben találkozunk, hogy egy-egy lélek inkarnációkon keresztül tanul együtt, különböző formákban. A lélek célja annak felismerése, hogy a Szeretet nem egyenlő átmeneti megélésekkel, ezért a lelkek életről életre, újra és újra elkötelezik magukat annak, hogy tanítják egymást a különböző megélésekről, EZZEL SZERETIK EGYMÁST.
Melyikőnk játszik el szívesen olyan szerepet a másik életében, amivel fájdalmat okoz, amivel elutasít, amivel veszteséget okozunk másnak, amivel rossz kép alakul ki bárkiben rólunk? Csakis akkor jelentkezünk ilyesmire, amikor még nem vagyunk fizikai testben, amikor tudatában vagyunk, hogy a tanulási folyamatok a megélésekről, érzelmekről szólnak, és lélek szintű szeretetünk jele, hogy lehetőséget adunk a másiknak, hogy felfedezhesse ezeket a tanulási folyamatokat, és ráébredhessen miről is szólnak, hogyan tisztíthatóak, hogyan fordíthatóak át egyre magasabb tudatosságszinteken való megélésekre, míg végül meglátjuk a Szeretetet magát abban is, aki fájdalmat okoz, aki megcsal, aki megbánt, aki elhagy.
Nem naivságról írok, mert az is csupán megélés. Az egyetemes működésről írok, és annak félreértelmezhető megélési formáiról, valahányszor elakadunk a pillanatnyi, akár egy életnyi megélésnél.
Elsőként akkor indultak be ilyen gondolatok bennem, amikor első szerelmemről, Marco-ról kiderült, hogy több előző életben is voltunk már együtt. A jelen életbeli erős érzelmek intenzitását a sok tanulási szál összeadódása adta, és ahogy jöttek felszínre a tanulási szálak, úgy kerekedett ki a szemem egyre nagyobbra. A szeretet nem pusztán a jó, a kellemes, a sikeres! Ha így lenne, első pillanatban el kellett volna menekülnöm előle, hiszen ahogy fellebbent a fátyol, kiderült hogyan kínoztuk meg, öltük meg egymást évszázadokkal korábban, miként kínlódtunk meg birtoklási folyamatokat, féltékenységet, erős, lehúzó negatív érzelmeket, hogyan alkottunk társakat tanulási folyamatokban.
Kiderült számomra, hogy akit most odaadóan szeretünk, mint párunkat, azt valamikor elveszített gyermekünkként is szerettük, aki most hőn szeretett gyermekünk, valamikor legádázabb ellenségünk volt, aki most legádázabb ellenségünk, valamikor nagyra becsült mesterünk volt, aki valaha megcsalt minket, az most leghűségesebb barátunk, és sorolhatnám… akkor mi a szeretet? A szeretet egymás kölcsönös tanítása. A tanulási minőségeinken, a tudatossági folyamatainkon, a Felemelkedésben tett lépéseinken, változásainkon múlik, hogyan sikerül viszonyulnunk mindehhez, és ebben (ehhez) társunk mindenki, az is aki megbánt, az is aki elárul, az is aki felkarol, az is aki becsap és az is, aki próbálja felnyitni a szemünket. Szeretve vagyunk! Rajtunk múlik mennyit engedünk meg belőle magunknak: mennyi bennünk a megértés, elfogadás, rálátás, és változásra való hajlandóság, ha azt látjuk, hogy valamit nem jól láttunk, és emiatt keserűbb számunkra az élet 
