Az élet olyasmi, mint a horgászat. Sok türelem kell hozzá. Hol van kapás, hol nincs; ha van is, akkor sem garantált a nagy hal, pedig a folyó tele van halakkal. Miért a szomszéd horgára akad a hal? Miért szakad az eső, ami miatt nincs kapás? Miért nem tudok én is megfizetni modernebb felszerelést? Számtalan kérdést felsorakoztathatnánk, ami nem az életről magáról szól, csakis a türelmetlenségünkről, az élethez való hozzáállásunkról.

Ha valaki boldog szeretne lenni, ahhoz magába a horgászásba kell beleszeretnie!

Tedd azt, amit szeretsz csinálni, vagy ha nincs választásod, keresd, mit lehet megszeretni abban, amit muszáj csinálnod! Keresd a szerelmet nap mint nap! A szerelem érzése a fontos: az odaadás, a szárnyalás, a belső ragyogás, nem a szerelem tárgya. Beleszerethetünk valakibe, de ugyanúgy beleszerethetünk valamibe is, legyen az a munkánk, egy eszme, mozgás, életvitel stb., sőt abba is, ahogyan viszonyulunk valakihez, vagy valamihez. Az életben a szerethető dolgok száma végtelen, épp csak észre kellene vennünk belőle annyit, amennyi boldogabbá tesz!

„Az igaz szerelemnek nincs köze az értelemhez. Az igaz szerelem őrültség.” Nekem ezt az érzést a kristálykoponyák adták meg, mély békével fűszerezve, függetlenül attól, más megérti-e, másnak tetszenek-e. Nem mindig sikerül átadnom azt, amit adnak nekem, de azt átadhatom, mi képes átadni hasonlót.

Azért szerettem bele a kristálykoponyák világába, mert olyan oldalamat ismertem meg, mióta beléptek az életembe, amivel sokkal szerethetőbbé váltam önmagam számára, így nem másoknál kell sorban állnom, hogy jelezzék, hogy szerethető vagyok-e, nem török össze, ha nem érkezik pozitív visszajelzés úgy, mint azt korábban tettem. A sejtjeink egészségi állapotához nagyon fontos, hogy tudjuk magunkat szeretni!

A kristálykoponyák számomra a tudatosság eszközei – eszközök! – és az általuk elérhető világ olyan rezgéseket képvisel, mely megmutatott egy békésebb létformát, elvezetett az emberi szeszélyektől mentes alázat, megértés világába, és olyan válaszokhoz segít az új működésformám, amiknek fényében az egész élet szebbé vált – minden nehézsége, akadályai ellenére. Ugyanúgy látom mi feladat, ugyanúgy megtalálnak fájdalmas pillanatok, félelmek, de a kristálykoponyák világával kialakult kapcsolatom, szerelmi szálam emlékeztet mindig arra, hogy másként is értelmezhetőek a történések, egy békésebb megéléssel, békében pedig könnyebb megoldásra találni.

Számtalan gondolatom van arról, mitől lehetne szebb az élet, amikkel kiállhatnék mások elé, ahogyan régen tettem előadásokon, de rájöttem egy sem ér semmit, ha nem olvad gyakorlatba, ahogy az étel is csak szemet gyönyörködtet, de éhen maradunk, ha nem esszük meg, ha nem épül be a vérünkbe, a sejtjeinkbe.

Az Caminot úgy jártam, hogy meg akartam találni, számomra mitől tud értékessé válni. Végig a kagyló szellemiségét kerestem. Gondolom sokan ismerik a fésűs kagyló történetét. A zarándokok az út végén tűzték a kalapjukra. A kagyló jelezte, hogy végigmentek a változást hozó úton, és az út végére egy új mentalitást, új világképet találtak. Akinek a kalapján kagyló volt, arról mindenki tudta, más emberré vált.

Csak mert felraktam a kagylót a hátizsákomra, mert ez a szokás, csak mert másokén is ott volt, csak mert másoknak esetleg jelentett valamit, nekem még nem telt meg azzal a jelentéstartalommal, ami változást hozó erejű. Így számomra a kagyló az útkeresés szimbólumává vált. Nekem egy gyűrű került az ujjamra az út végén, amibe bele van vésve: Ultreia. Ez a szó, ennek jelentése érintett meg úgy, ami változásokat hozott bennem.

Ugyanazt az utat járjuk, de nem egyforma a szimbólum rendszerünk, nem ugyanaz vált ki belőlünk tiszteletet, szeretetet, alázatot, megértést, hitet, odaadást. A mi dolgunk nem egymás szimbólum rendszerének értékelése, hanem a sajátunk felfedezése, mert mindenben az segít, vagy gáncsol el minket saját életünkben, AMIT KIVÁLT BELŐLÜNK. A tudatosság felé vezető út része ennek felismerése, és ennek gyakorlatba tétele. Fürkészd magadban mi, mit vált ki belőled, és ez alapján alakítsd ki hitrendszered, életviteled, gondolkodásmódod, szimbólumrendszered, és ne hasson rád, más mit gondol róla, ha NEKED SZÁRNYAKAT AD.

Santiagoban, az utolsó napon, mikor letérdeltem Szent Jakab maradványai elé, ugyanezért csak akkor tettem, és úgy tettem azt, hogy előtte megkerestem magamban, mi értelmét tudom látni, mert nem jelentett belül semmit, hogy mások hittek benne, hogy mások letérdeltek előtte. A szokás még nem hit. Meg kellett találnom azt, ami felemelő tudott számomra lenni benne. A hitért, a szerelemért, a változásért pedig tenni kell!

Hit és szerelem – két egészen magas szintű rezgés – aki felfedezi magában, nem lesz többé magányos, de ezt percről-percre, újra és újra meg kell tenni, és az érzés hitelessége a mozgató rugó, nem a hit, vagy a szerelem tárgya. Egyedül ennek felismerése tudná összeolvasztani a vallásokat, a hívőket – az, amit éreznek, és nem annak vizsgálása, ki, mi iránt érez, és melyikőjük imádott istene, tanai jobbak, szebbek.

A szerelem sokféle lehet. Többnyire a legtörékenyebb formáját választjuk: mikor egymásba szeretünk bele (és csak ezt tartjuk szerelemnek). Az ember azonban gyarló, így az emberek közötti szerelem sokszor illékony, pedig szerelemre szükség van: érezhetjük azt gyermekünk iránt, vagy egy eszme iránt, legyen az hobbi, vagy hivatásunk – csak arra vigyázzunk, hogy a szerelem ne függőség, ne eltúlzott kötődés, ne féltés, hanem szárnyalás legyen!