Megint elkapott egy pillanat, mint mikor elrepül előtted egy szappanbuborék, és egy pillanatra belepillantasz, és hirtelen kiderül számodra: de hiszen ott bent az én életem zajlik!
Hirtelen felmerült bennem a kérdés:
„És meglepődtök mennyi – testi, lelki – betegség talál rátok? De hiszen mindent elkövettek, ami leamortizálja a kristályszerkezeteteket, pusztán mert képtelenek vagytok értelmezni az időt, az idősíkokat – a karmát, ahogy ti hívjátok – és olyan életformát, gondolkodásformát választotok, amivel nem tudjátok úgy követni a szálakat, hogy közben ne sérüljetek!„
Megint az idősíkok, megint a működésforma! Mi baj van folyton a mi működésformánkkal, mikor mind próbálkozunk, ahogy csak tudunk?
Ekkor megjelent bennem egy kép, ahogy egy gázlón küszködöm át magam. Minden velem szemben áramlik, de én csak húzok, kínlódok ugyanabba az irányba, csak mert a díszlet azt sugallja, hogy csakis arra van átjáró, és bármilyen nehéz, én próbálok átjutni a túlpartra. A víz egyre magasabb, egyre sebesebb, egyre nagyobb ereje van, egyre hidegebb, hogy még nehezebben haladhassak, de én csak küzdöm magam előre, mintha valaki üldözne, és a túlpart jelentené a biztonságot, és ahogy ez a kép pergett bennem, újra megszólalt bennem egy érzet:
„No az, amit te a túlparton biztonságnak érzel, ahova annyira küzdöd át magad, az a betegség, a nyugtalanság, a veszteségek, mert a gázlót tartod az életnek, és végigküzdöd, pedig az csak más irányba próbál vinni, hogy végre úgy élhess, ami egy szebb életforma, ami egy Emberhez (mint rezgésforma) méltóbb életforma!
Hányszor írtad már le, a blogodban és más helyeken, hogy felgyorsult az idő, és ha ezt az időszámítást akarjátok követni, mintha valami gázlón akarnátok magatokat átverekedni, akkor kifut alólatok a terep, amin menekülhetnétek az egyre több kezelhetetlen problémától, ami csakis amiatt kezelhetetlen, mert egy régi működéssel igyekeztek megoldani azokat, és bármennyire jók akartok benne lenni, míg a régi megoldásokkal próbálkoztok nem tudtok közelebb kerülni egy magasabb rezgésű létformához, mert ahhoz nem a menekülés, nem a gázló vezet!”
Ekkor átváltott bennem a kép, és döbbenten néztem:
„Az Emberek ideje kifutóban van. Ezen a mostani emberi működést értjük. Olyanok vagytok, mint egy prototípus utolsó példányai. Mindenki tudja már, hogy új „modell” kerül a piacra, csak ti nem akartok szembesülni vele. Úgy működtök, amivel kiírtjátok önmagatokat, és elpusztítotok mindent magatok körül. Védelemre szorultok önmagatokkal szemben is! Nem érzitek mennyire feszít, szorít a szappanbuborék, mindegy milyen színesre festegetitek? Szét fog pukkanni! És ez nem a halálotokat jelenti, hanem a mostani rendszereiteket összeomlását. Minden fel fog bolydulni, mert hamis szappanbuborékokat kergettek, és csak akkor vagytok hajlandóak abbahagyni, ha a buborékok megsemmisülnek, ha elfogy a szappan, amiből fújhatjátok az újabb, és újabb sérülékeny buborékokat.
Ez egy átalakulás folyamata, ami szükségszerű, ami a javatokat szolgálja, és nincs benne semmi fájdalmas. Csakis azért fájhat, mert képtelenek vagytok elengedni a szappanbuborék illúzióit, hogy ki, mitől szeret; hogy hol, miben vagytok jók, sikeresek; hogy a folytonos külső-belső értékelés, és minősítés helyett végre együttműködjetek a folyamattal, amiben már tetszik – nem tetszik benne vagytok, és ne a folyamatra próbáljátok ráerőltetni, amit ti akartok, hanem alázattal végre megértsétek: elég ráfeküdni a vízre, és az majd sodor. Nem abban van dolgotok, hogy az események hogyan alakuljanak, hanem abban, amit az eseményekről gondoltok, amilyennek az eseményeket tartjátok – megfelelhettek kifelé, próbálkozhattok kifelé de BELÜL meg kell tanulnotok hinni a vízben, meg kell tanulnotok elfogadni, megérteni amit hoz, és elengedni, amit elvisz, mert az életetek nem a táj, nem az, ami történik veletek, nem azok, akikkel együtt vagytok a vízben, nem a túlpart, ahova úgy igyekeztek, hanem az, ami bennetek zajlik: ez pedig a “víz”, amiben kínlódva küszköditek át magatokat valahova, és közben elfáradtok, megbetegszetek, elvesztek…”
