Reinkarnációs élmény

Nem érzek évszámot, csak helyszínt. Hároméves lehettem, amikor perzsák támadtak a falunkra. Mindent felégettek és mindenkit lemészároltak. Édesanyámnak épp csak sikerült elrejtenie engem, de nem sokáig voltam a rejtekhelyemen, rám találtak. Egy fekete ruhás férfi meglátott, és magával vitt. Az arcát nem láttam tisztán, de a tekintetére emlékeztem évek múlva is. Mérhetetlenül szomorú volt.

Nem értem, miért, ő is elbújtatott engem, egy kínainál. Érdekes figura volt ez a kínai férfi! Folyton rotyogott valami a tűzhelyén. Ismert minden létező gyógynövényt, és mást sem csinált, mint naphosszat főzeteket készített. Sok perzsa járt hozzá. Neki masszírozni, gyógyítgatnia kellett  őket.  Sokat  leskelődtem, és amikor észrevette, milyen érdeklődő vagyok, tanítgatni kezdett.

Ismerem-e mostani életemben? Igen, bár erre nem jöttem rá rögtön, csak hónapok múlva. A reinkarnációs utazás alatt csak azt éreztem, tudom ki ő, de nem tudtam beazonosítani. Pedig már jó ideje egy társaságban forgolódtunk. Amikor felismertem, egy beszélgetésünk alkalmával, először rossz érzés fogott el. Túl korán történt. Az egóm még erősebb volt, mint az elfogadás, de annyira tudni akartam, így választ kaptam, hogy megtanuljam: semmit sem szabad siettetni.

Egy rövid időre kerültem a társaságát. Fel kellett dolgoznom saját érzéseimet, amelyek semmilyen szinten sem passzoltak jelen életbeli közös élményeinkhez. Nem telt sok időbe, hogy belássam, semmi okom rávetíteni a mostra az akkori inkarnációmban szerzett negatív tapasztalatokat. Egyszerűen túl kell lépni rajtuk, hiszen MOST semmi okom neheztelni rá. Az idő bebizonyította, jó döntést hoztam. Szujannak fogom hívni a történetemben.

Visszatérve a múlthoz, a kínai elsősorban nem gyógyítói ismeretekkel tömte a fejem, inkább  a lelkemet próbálta edzeni. Erőssé akart tenni. Félelmet, gyanakvást és gyűlöletet sulykolt belém, és mindezt a per-zsák ellen fordította. Nem tudta nekik megbocsátani sohasem, amit a családjával tettek. Ahogy cseperedtem, hamar kiderült, hogy kivételes szépséggel áldott meg a sors, és ő tudta, hogy eljött a bosszú órája: remek fegyvert képezhet belőlem. Bármire tanított, mindent céllal tett.

A sok perzsa közt az a férfi is gyakran járt hozzánk, aki engem elfogott. Őt talán a többi perzsánál is jobban gyűlölte. Külön felhívta rá a figyelmem: óvakodjak tőle! Hiába voltam más nemzetiségű, rám is érvényesek voltak a szabályok: nem mutatkozhattam bármikor és bárhol. Gyönyörű zöld szemeket  örököltem valamelyik felmenőmtől, szinte megigéztem a férfiakat, ha rájuk néztem. Szujan erre is felfigyelt, és a lelkemre kötötte, hogy folyton lesütött tekintettel járjak-keljek, ne adjam ki a szépségem, míg el nem jön az ideje.

Mennyire  igaza  volt  mindenben!  Tiszteltem  és  felnéztem rá. Akármit mondott a jövőről, valahogy mindig úgy lett. Minden szava szent volt számomra. Elérte, hogy bármit megtettem volna, csak kérnie kellett. Ittam a szavait, általa és rajta keresztül ítéltem meg az egész világot, hiszen nekem csak ő maradt.

Egy nap feküdt az ágyában, és behívott magához. Letérdeltem mellé. Kicsit gyengélkedett. Sápadt, beesett volt az arca. Megfogta a kezem, és így szólt:

– Éjjel álmomban, láttam, meghalok.

Azonnal közbe akartam vágni, de nem hagyta. Megszorította a kezem, jelezvén, hogy folytatni kívánja a mondandóját, ne szakítsam félbe, én pedig tisztelettudóan engedelmeskedtem.

– Azt is láttam, hogyan halok meg. Kérlek, ne hagyd, hogy büntetlenül megússza a gyilkosom! – ekkor kicsit elfordította a fejét, mintha már nem is nekem beszélt volna, és felemelte a hangját – Ő lesz az! Ő, aki téged is idehozott.

Csendesen figyeltem rá, de a csend csak még indulatosabbá tette. Megint felém fordult.

– Tudom, hogy régóta tervezi, hogy megöl! Ne is próbáld védeni! – kiáltotta. – Láthattad te is, folyton itt ólálkodik.

Az erőlködéstől köhögésben tört ki, és nem tudta folytatni. Ki akartam  szaladni  egy  üveg  gyógyteáért, de nem hagyta elvenni a kezem, visszahúzott, majd sokkal  halkabban  folytatta.

– Kérlek, ígérd meg, hogy megbosszulod a halálomat!

Addig könyörgött, hogy megesett rajta a szívem és megígértem, bár korántsem hittem el egyetlen szavát sem. Ő pedig folytatta, mint egy végrendelkezést.

– Ha így lesz, menekülj! Menj a sah udvarába! Vond magadra a figyelmét! Olyan gyönyörű vagy, férkőzz a szívébe, és bármit megkaphatsz. De ne  feledd az ígéreted! Bosszuld meg halálom! Ígérd meg, hogy megteszed!

Újból megígértem. Ekkor felült, kotorászott valami után, majd a kezembe nyomott egy vékony aranyláncot, amin aprócska szelence függött.  A  szelencében egy üveg fiola rejtőzött.

– Akaszd ezt a nyakadba, lányom, és viseld mindig! A fiolában méreg van, az én főzetem. Ha bajba kerülnél, és nem látsz más kiutat, használd! Ne hagyd, hogy ők végezzenek veled! Ne szerezd meg nekik ezt az örömet!

Reggel, mikor bementem, hogy bevigyem a teáját, holtan találtam az ágyában úgy, ahogy megjósolta. Megijedtem.  Csak  az  járt  a  fejemben,  amit  mondott:

„Menekülj!” Hiába volt az egyetlen ember, aki  törődött velem, nem maradtam mellette.  Összepakoltam pár dolgot és útnak indultam, hogy beváltsam az ígéretemet.

A perzsa sah udvarában valóban nagy sikere volt különös szépségemnek. Hastáncos lettem. Emellett fürdőt is készítettem illóolajokból. Ismertem minden növényt. Bármilyen főzetet össze tudtam állítani, gyógyítót vagy mérgezőt. Kiváló tanítómnak kiváló tanítványa voltam. Táncommal elkápráztattam a férfiakat, de én csak egyetlen férfinak táncoltam: akit GYŰLÖLTEM!

Vártam a megfelelő pillanatot. Szépségem előtt hevert volna bármelyik férfi, ő viszont egyszer sem közeledett. Csak nézett szomorú szemeivel, de egyetlen szava sem volt hozzám. Már-már feltűnő volt, mennyire nem mutatott érdeklődést irányomban. Bárhogy törtem a fejem, egyszerűen nem tudtam a közelébe férkőzni. De korántsem adtam fel. Vártam türelmesen, hogy eljöjjön az én időm.

Elérkezett a sah születésnapja, nagy ünnepséggel. Táncolnom kellett. Az udvar el volt tőlem ragadtatva, olyannyira, hogy a sah magához intett, és könnyelmű kijelentést tett.

– Kérj tőlem bármit: aranyat, ezüstöt, és megkapod! –súgta a fülembe.

– Kérhetek bármit, uram? – kérdeztem vissza félénken.

Még a megszólításban sem voltam biztos. Sohasem beszéltem magas  rangú személlyel, és attól is féltem, hogy esetleg félreértettem valamit.

– Így van! Óhajod számomra parancs – ismételte meg a sah kissé gúnyosan, de előzékenyen.

– Azt kérem, hogy a felesége lehessek ott, annak a férfinak – és rámutattam a férfira, aki elszakított édesanyámtól, aki megölte Szujant, az egyetlen embert, aki szeretett engem.

Csak jelezni akartam egy karmozdulattal, hogy melyik férfiról van szó, de az ujjam valósággal remegett a gyűlölettől, hiába próbáltam titkolni az indulataimat bájos mosolyommal. A sah szeme kikerekedett.

– Micsoda kérés! – kiáltott fel – Mi jó származhat neked abból, ha egy leszel a sok felesége közül? – kérdezte- – Szolgálhatod őt életed végéig, csak ah-hoz lesz jogod, amit ő mond neked – majd megjegyezte -, kár lenne lemondanunk a szépségedről – és kaján  vigyorral  körbenézett, hogy őt  igazoló  tekintetekre lelhessen.

– Mégis kérem – vágtam félbe udvariatlanul a hatásszünetet, amit észrevehetően élvezni szeretett volna, majd meghajoltam előtte, hogy azonnal bocsánatot kérjek.

Rám förmedhetett volna, de elnéző kedvében csak annyit  mondott:

– Legyen, ha ezt akarod! – és nevetett. – Elvégre az egyik legjobb emberemről van szó. Miért ne tennék vele jót? Bár nem vagy perzsa, kivételt teszek, légy a felesége! – zárta le kurtán a jelenetet, és már intett is, hogy zenét, táncot, vigadást akar.

Nem volt nagy felhajtás az esküvői szertartás, de engem ez nem érdekelt. Nagy és szép épületbe költöztem. Másként kellett öltözködnöm és viselkednem, de ezt sem bántam. Csak egy cél lebegett előttem.  Mindent kiterveltem. A mérgezés mellett döntöttem. Napról napra, apró adagokban csempésztem a mérget az ételbe.

A reinkarnációs utazás során nem feltétlenül ismerünk fel minden személyt jelen életünkben, hiszen előfordulhat, hogy valaki nincs is az ismeretségi körünkben. A perzsa férfit azonban sikerült beazonosítanom. Nem rögtön, csak amikor már a felesége voltam. Marco volt az. Már megint összehozott bennünket a sors.

Nagyon meglepett Marco  viselkedése.  Kedves  volt és figyelmes. Ajándékokkal halmozott el. Rajongott értem! Igyekeztem közömbös maradni, de egyre nehezebb volt. Kezdtem megkedvelni. A többi feleség sem volt ellenszenves, és nem is zavart, hogy csak egy vagyok a sok közül, mert az egyetlennek éreztem magam az alapján, ahogy Marco viselkedett. Olyan volt, mintha új családot kaptam volna. Egy  nap  azon  vettem észre magam, várom, hogy közeledjen. Ez megijesztett, hiszen gyűlölnöm kellett volna. Elbizonytalanodtam. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, már nem csak férj-feleség viszony volt közöttünk, kezdtünk társak lenni, hiába küzdöttem ellene.

Mire képes lettem beismerni magamnak, hogy szerelmes vagyok, már késő volt. A méreg lassan, de biztosan hatott. Apró jelei már voltak. Marco egyre fáradékonyabb, étvágytalanabb lett. Egyre többet maradt otthon és órákra elvonult pihenni. Nem tudtam, mitévő legyek. Gondoltam, ha abbahagyom a mérgezést sem teszek több jót, mint ha tovább mérgezem, ennyi idő elteltével a szervezet már függővé vált.

Sokat beszélgettünk, és szóba kerültek olyan dolgok is, melyeket nemhogy feleségeivel, de társaival sem osztott meg. Olyasmiket tudtam meg, amiket már önmagukban fegyverként használhattam volna ellene, ha lett volna türelmem kivárni. A titkaiba  is  beava- tott.

Egy alkalommal elmesélte, miként kerültem Perzsiába. Nem minden úgy történt, ahogy nekem mondták, vagy ahogy én  emlékeztem.  Olyan  lassan  döbbentem rá az igazságra, mint amilyen lassan az én mérgem dolgozott az ő szervezetében, s ha valaki szenvedett volna ettől, én duplán szenvedtem.

Megtudtam, hogy nem elrabolt, mint ahogy Szujan mesélte nekem, hanem megmentett. Meg kellett volna ölnie, de ahogy a szemébe néztem, megesett rajtam a szíve, így életben hagyott és a kínainál rejtett el.  A kínai nem volt elragadtatva az ötlettől, de ő bizonyos időközönként nagyobb összegeket hagyott nála a neveltetésemre. Ezért fordult meg annyiszor nálunk. Fizetni jött, hogy Szujan továbbra is megtűrjön.

Nem akartam hinni a fülemnek, de még mielőtt hitetlenkedni kezdtem volna, újabb döbbenetes részletekbe avatott be. Szujan, akire úgy felnéztem, koránt- sem gyógyított. Mérgezte azokat  a  perzsákat,  akik hozzá mentek, és nem azért nem tértek vissza, mert meggyógyultak, hanem mert legyengítette a szervezetüket, és apránként mind odavesztek. Okos volt és jövőbelátó, amiért csodáltam, rögtön megérezte, hogy rájöttek, és  önmagát is  megmérgezte. Erről sem tudtam, hiszen pánikszerűen távoztam. Szótlanul hallgattam Marco szavait, majd visszavonultam a szobámba, és sokáig gondolkodtam. Szép lassan kezdett összeállni a kép. Olyan embernek hittem, aki sosem szeretett, aki csak eszközként használt, mint mindenki mást. Csak a gyűlölet éltette.

„Istenem mit teszek!”, villant át az agyamon. Megölöm azt, aki megmentett, felneveltetett, aki családot adott nekem, akit tiszta szívemből SZERETEK! Az egész életem hazugságra épült és elvakított a gyűlölet. Miért nem  kételkedtem?  Hogy  bízhattam  ennyire vakon? Hogy nem vettem észre semmit, hiszen minden a szemem előtt zajlott? De még ekkor sem tanultam a hibámból, továbbra is gyűlölködtem, csak még erősebben, mint korábban. Most Szujant gyűlöltem, és önmagam talán még jobban.  Ordítani  tudtam  volna, de  csak  néma  csendben  ültem.  Tudtam,  hogy  rövid időn belül elveszítem Marcot és semmit sem tehetek, hogy megmentsem. Hatalmas jégtömbnek éreztem a szívem, mely még megszakadni sem volt képes. Nem láttam más kiutat, mint hogy elővettem a fiolát, amit a nyakamban hordtam, és megittam a mérget. Abban a pillanatban kinyílt a szobám ajtaja és ő belépett.

Látta, ahogy összeesek. El akart kapni, de  ahhoz már nem volt elég ereje, hogy meg tudjon tartani. Gyorsan hatott a méreg, és azon vettem észre magam, hogy felülről nézem, ahogy lehajol és kétségbeesetten átölel. Ekkor öltem meg igazán, hiszen én voltam élete értelme. Annyira szeretett és annyira szerettem, hogy képtelen voltam teljes mértékben otthagyni. A lelkem ott ragadt mellette. Mindenhol vele voltam, bár ő nem láthatott. Én viszont értettem  minden  gondolatát,  és ha lett volna még dobogó szívem, biztosan  megszakadt volna.

Nem tartott sokáig ez az állapot. Miután meghaltam, feladta a küzdelmet, és rohamosan romlottak életfunkciói. Sokszor ültem mellette és „fogtam” a kezét, bár tudtam, ő ebből semmit sem érez vagy lát. Egyszer azonban egyenesen rám szegezte a tekintetét, és halkan talán még meg is szólalt. A következő percben már ott állt mellettem, és beborította a lelkem a szeretet. Hatalmas fényt érzékeltem, és együtt távoztunk a fizikai síkról. Talán innen jött az egység élménye, amit éreztem, valahányszor ránéztem.

Érdekes volt megélni, hogy miután elveszítettem a fizikai testem, érzelmeim továbbra is voltak. Tudtam, mit tettem, és szenvedtem attól, amin ő keresztülment. Láttam a fizikai világot, de nem tudtam részesévé válni, beleavatkozni (képtelen voltam bármit is megmozdítani). Érzékeltem az érzelmi és gondolati síkot, éreztem mások érzéseit, gondolatait, de nem tudtam válaszolni. Emlékeztem saját egykori érzéseimre, de csak a két sarkított pólusra: a gyűlöletre és szerelemre; így az érzéseim is sarkítottak voltak. Nagyon szenvedtem. Vártam valamire az idő nélküli semmiben, de nem tudtam, mi az. Nem volt aktív tudatom, amivel tervezhettem volna, amivel értékelhettem volna bármit is. Csak lebegtem ebben a nyomasztó állapotban. Mikor ő is meghalt, végre megláttam a fényt, és mindez elmúlt. Egyetlen érzés maradt: a szeretet. Boldogan merültem el benne.

Fordulatokban gazdag életem volt, tele csalódással, vagy inkább csak tele megfelelni vágyással. Nagy árat fizettem, de megtanultam: a vak hit csak elhomályosít- ja az igazságot. Senkit sem  szabad  elvakultan  követni (ez tanításokra is vonatkozik), senkit  és  sem- mit  sem  szabad  pusztán   mások   elmondása   alapján megítélni. Ha kisarkítjuk a világot, csak saját magunknak állítunk vele csapdát. Törekednünk kell arra, hogy egymásra valóban odafigyeljünk. Nemcsak arra, amit mondunk, hanem AHOGYAN mondjuk, és arra, amit cselekszünk. Nem biztos, hogy az az igazság, ami kézenfekvő, vagy amit könnyebb elfogadni. Ha békével szemléljük a világot és nem indulattal, félelmek- kel vagy vágyakkal, akkor talán megmutatja magát. Már csak el kell tudnunk fogadni.