Reinkarnációs élmény

Velence, 1500-as évek. Egy olyan élet, melyet már többen is megutaztak. A reinkarnációs utaztatások között hónapok teltek el.

Én kezdtem a sort. Több alkalommal is belecsöppentem ebbe az életbe, melyről csak apránként állt össze a kép, és a mai napig nem teljes. Utánam két olyan ember következett, akik mint ki fog derülni, fontosak voltak abban az életemben. Az egyik egy lány, Ruten; a másik egy fiú, Szeran. Szeran jelen életemben a férjem, Rutent pedig Szeran tanítványaként sodorta a sors mellénk.

Ruten saját reinkarnációs utazásakor tisztán felismert, mint barátnőjét, ott Velencében. Ez volt az első eset, hogy valaki olyasmit utazott meg, amit én már láttam korábban. Mikor rájöttünk, hogy ugyanabban a korban, ugyanazon a helyen éltünk, egyeztettük az emlékeinket. Szokatlan volt olyasmiről beszélgetni, amiről akkoriban még azt gondoltam, csak az én fantáziám szüleménye. De ha így lett volna, honnan tudhatott Ruten olyan  részleteket velencei életemről, melyekről sosem szóltam senkinek?

Szerannál az volt számomra feltűnő, mennyire rokonszenvezik Marcoval, holott mint férj, az ember azt gondolná nem szívesen hall egy olyan ex-ről, akihez láthatóan erős érzelmek fűznek a mai napig. Ő viszont szerette, ha mesélek róla, és legszívesebben találkozott volna vele. Nem úgy Marco, aki erről hallani sem akart.

Rengeteget gondolkodtam, vajon mi rejlik az ellenszenv és rokonszenv hátterében? Nem akarom azt hinni, hogy csakis múltbéli (előző életbeli) érzelmeink irányítanak bennünket, mégis be kellett látnom: sokat nyom a latban, kivel min mentünk keresztül, kivel milyen tapasztalatot gyűjtöttünk már be. Marco és Szeran ott, Velencében, jó barátok voltak – legalábbis Szeran úgy gondolta. Csak jelen életében derült ki az ellenkezője.

Olyan érdekes! Vannak körülöttem emberek, akikkel többszörösen összetett kapcsolatom van, és mint egy pókháló fonalai, ők is a legkülönfélébb helyzetekben kapcsolódnak egymáshoz. Én csak egy összekötő láncszem vagyok: a pók a pókhálóban, aki behúzza a szálakat. Miközben egy másik „pók” nekem is oszt epizódszerepeket a saját életében. Így pókhálók szövevényében élünk, amit a karma (tanulási folyamat), vagy egy Felsőbb Erő kiváló humorral és intelligenciával koordinál. Gondoljunk csak bele! Mennyi fájdalmas élményünk tisztul le évek múltával, és bizonyul utólag inkább sorsfordító, isteni gondviselésnek, mint sorscsapásnak? Ezt ne feledjük, ha újabb hasonló állomáshoz érünk! Az elfogadás képessége hatalmas segítség.

Visszatérve az 1500-as évekhez, akkori életemben is Kasmar volt az édesanyám. Nem voltunk gazdagok. Apám gondolázott, így sokat ücsörögtem a  víz  partján, mint sok más gyerek. Négyesben éltünk, ugyanis velünk lakott az unokanővérem, Deron is. (Deron jelen életemben Szeran egyik kedves barátnője.) A szülei meghaltak  pestisben.  Hasonló  korúak  voltunk,  mégsem voltunk jóban. Korán meggyötörte az élet, és gyűlölte, hogy nekem jól megy sorom. A sok gyerek közt volt egy fiúcska, Szeran, aki többször leült mellém. Hamar összebarátkoztunk. Én verseket írogattam, ő pedig szívesen rajzolgatott. Gyorsan azonos hullámhosszra kerültünk,  és  szívesen  múlattuk  együtt  az időt. Amikor édesapám munka után kikötött, gyakran rávettük, hadd  szálljunk be a csónakba hozzá, olyankor ment velünk még egy kört. Az unokanővérem nem tartott velünk, csak sóvárogva nézett. Volt ott egy másik fiúcska, Marco. Inkább vele lófrált. Marco és Szeran jó barátok voltak.

Szép gyerekkorom volt. Folyton mosolyogtam, vidáman szökdécseltem az utcán, mindenkihez volt egy kedves szavam. Aztán felcseperedtem. Szerannal továbbra is remekül kijöttem, még egy kis láncot is adott nekem. Semmi pénzért nem váltam volna  meg tőle, kettőnk kapcsolatát szimbolizálta számomra.

Az unokanővérem egyre nehezebben viselte Szerannal kialakuló kapcsolatomat, mert neki is ő tetszett. Marcoval lógott, de tudta, hogy Marcot meg én érdeklem. Az én szívem azonban csakis Szeranért dobogott.

Szeran igen tehetségesnek bizonyult, és Firenzébe mehetett tanulni. Miután elutazott, minden rosszra fordult. Elveszítettem az édesapámat, és édesanyám, Kasmar is megbetegedett. Dolgoznom kellett.

Hajnalban keltem. Egy pékségben kezdtem a munkát, utána pedig késő estig takarítottam. Aggódtam az anyukámért, és egyre fáradtabb voltam mind fizikailag, mind lelkileg. Szeranról semmi hírem nem volt,  csak  az  emlékeink  tartották  bennem  az  erőt.

Deronnal nehéz volt kijönni, még a korábbinál is lázadóbb és undokabb lett. Szerencsére egyre többet maradt távol otthonról.

Egy nap, mikor hazaértem, a konyhában várt rám. Ez meglepett, mivel eddig nagy ívben elkerülte ezt a helyiséget, nehogy segítenie kelljen a házimunkában. Lepakoltam a kenyeret, amit  a  pékségből  hoztam. Néma csendben figyelte minden mozdulatomat, majd váratlanul megszólalt. Csak annyit mondott: Kasmar meghalt.

Felé fordultam és lerogytam a székre. Nem kérdeztem semmit, és ő is hallgatott. Tudtam, mennyire beteg, mégsem lehet az ilyesmire előre felkészülni. A síri csend és a fagyos hangulat  nyomasztott.  Bementem hát a szobámba. Megálltam az ablak előtt, kezeimbe temettem az arcom, és keserves zokogásban törtem ki. Nem sokkal később megjelent Deron az ajtóban. Nem egyedül jött, vele volt Marco.

Szomorú és kimerült voltam. Szerettem volna, ha magamra hagynak, de nem tágítottak. Marco odalépett hozzám, hogy megöleljen. Bűzlött az alkoholtól. Magához húzott, de túl erősen. Megpróbáltam lefejteni magamról a karjait, mert alig kaptam levegőt, de nem engedett el.

– Kérlek, eressz! – mondtam – Fáj, ha ilyen erősen szorítasz.

Marco rám se hederített, csókolgatni kezdett.

– Hagyj már békén! Mit akarsz tőlem? – szóltam rá, most már határozottabban, és két karomat befeszítve próbáltam ellökni magamtól.

A szívem vadul vert. Mivel láttam, Marconál semmire sem megyek, Deronhoz fordultam:

– Deron, mit állsz ott? Segíts már! – kiáltottam rá, de füle botját sem mozdította, csak meghúzta a kezében lévő üveget.

Nem értettem, mi ez az egész. Szerettem volna véget vetni a jelenetnek, ezért elkezdtem vadul védekezni. Erre Marco lekevert egy hatalmas  pofont,  és  félájultan az ágyra zuhantam. Deronra nézett, mintha tőle kellett volna elnézést kérni, de ő csak legyintett egyet, és azt mondta, folytassa nyugodtan. Marco az egyik kezével befogta a szám, a másikkal tépni kezdte a ruhám. Deron ujjongva buzdította, ne hagyja abba, Marcot pedig különös élvezettel töltötte  el,  hogy Deron végignézi, ahogy megerőszakol.

Azt hiszem, sokkos állapotba kerültem. Azt még hallottam, hogy Deron az asztalhoz lép, leteszi az üveget, és azt mondja:

– Itt hagyom neked, húzz bele! Jót fog tenni – azzal csend borult a szobámra.

Felültem, összekuporodtam és csak meredtem a semmibe. Még csak tizenhat éves lehettem.

Újabb emlékeim egy idegen szobából vannak. Nem értettem, hogyan kerültem oda. Ma már tudom: eladtak. Kurtizán lett belőlem, és ott töltöttem hátralévő életem.

Csakis egy valaki élt erősen a lelkemben: Szeran, de tudtam, őt is elveszítettem. Biztosan nem  fogadná  el azt, ami velem történt, de szükségem  volt  valamire, ami éltetett: a hozzá fűződő emlékekre és a reményre, hogy nem látom viszont, és nem tudja meg, mi történt velem.

Két ember került valamilyen szinten közel hozzám.

Az egyik Ruten volt. Róla már szóltam. Ő is megutazta ezt a kort, és volt szerencsém végighallgatni.

A bordélyban dolgoztam, de szerettem ezt az életet. Egyik kuncsaftom maga a tulajdonos volt, így egészen közelről ismertem. Gyakran előfordult, hogy a védelmemre kelt vele szemben.

Figyeltem Ruten reinkarnációs élményének minden szavát, és feltűnt, mennyire másnak látta azt az életformát, amit én olyan sivárnak és szégyenletesnek éltem meg.

Jelen életemben sokáig egészen mély előítélettel gondoltam a prostituáltakra. Ennek intenzitása idővel csökkent, majd teljesen elmúlt. Hihetetlen, mennyi minden kódolva van a tudatalattinkban! Figyeljük csak meg, a történelem mely szakaszai vonzanak bennünket, vagy éppen miről nincsenek egyáltalán információink! Mi az, amit távol tartunk magunktól, mi az, amiért indokolatlanul is rajongunk? Valószínűleg éltünk ott, vagy abban a szituációban, abban a népcsoportban, abban a kultúrában. Gondoljuk át, mire vágyunk olyannyira, hova szeretnénk elutazni? Milyen kedvenc játékaink, könyveink voltak vagy vannak? Körülöttünk minden árulkodik!

Szeran például gyerekkorában gyakran makettezett. Olyan típusú repülőket készített, amilyennel az első világháborúban lezuhant. Gyűjtötte az indiános könyveket, azok közül is különösen vonzották a sámános történetek. Nem meglepő, hogy egyik előző életében indián gyógyító sámán volt, ami szép karma, csakhogy a gyógyítás a családi kötelékek ápolásának rovására ment. Ennek következtében akkori gyermekeit „visszakapta” jelen életében. Az egyik jelenleg a bátyja, akivel sokat törődik. Szeran ma is gyógyít, meridián masszázzsal és energetikával dolgozik. Pár éve a testvére lelki válságba került. Úgy segített neki, hogy MOST átadta a tudását. Azóta a bátyja is ezzel foglalkozik.

Másik gyermeke Deron volt. Bizony, „velencei unokatestvérem”. Mennyire szerette volna Deron a velencei életünkben, ha Szeran őt szereti és nem engem! Lehet, hogy már ott is csak „egykori” apja figyelmére vágyott? Deron most vonzó, fiatal lány. Csak néhány hónappal korábban ismerte meg Szerant, mint én. Szeran sokáig nem tudta eldönteni, mi dolga van vele: szerelmi viszony? atyai jó barát? Nem értette, mi vonzza hozzá. Mióta megutazta, milyen összetett a kapcsolatuk (olyasmi, mint az enyém Marcoval), egyszerűen szereti, és segíti, ha kell.

Mint mondtam, Rutenen kívül volt még valaki, akit szívesen láttam. Egy nap álldogáltam az ablakban, háttal szobám ajtajának. Vártam, ki a következő. Meg sem fordultam, olyan mindegy volt. Egy idősebb férfi lépett be. Ismerősnek tűnt a hangja. Szeran édesapja volt, Khermit. Mindketten meglepődtünk, mikor megfordultam, és kölcsönösen kellemetlenül éreztük magunkat.

Megpróbált segíteni nekem, de a tulajdonos hallani sem akart arról, hogy elengedjen.  Számára  elvi  kérdés volt, hogy ott tartson. Khermit sokszor megfordult a bordélyban, de attól a naptól kezdve csakis  azért, hogy  engem  lásson. Nem került sor közöttünk  fizikai kapcsolatra (legalábbis én nem  láttam  ilyesmit). Azért járt lehetőségeihez képest sűrűn hozzám, hogy annyival is kevesebb férfivel kelljen együtt lennem. Sokat beszélgettünk, de csak egyszer mertem Szerant szóba hozni, amikor megkértem,  semmit se mondjon neki rólam.

Zavaros érzések fogtak el, amikor Khermitre gondoltam. Abban az életemben alig ismertem,  mégis olyan közel éreztem magamhoz, oly megnyugtató volt a jelenléte, olyan szeretettel nézett rám. Azokban a percekben, mikor beszélgettünk,  megszűnt számomra létezni a világ, és pár percre újra tisztának éreztem magam.

Rettegtem, hogy egy nap Szeran majd megtudja, mi történt velem. S amitől tartunk, az általában meg is történik. Egy este, amikor megfordultam, ő állt velem szemben. Rettenetes élmény volt!

Csak onnan tudom, hogyan került a szobámba, hogy Szeran jelen életbeli reinkarnációs utazását végighallgattam. Ekkor a következőket mesélte:

– Firenzébe kerültem, ahol festeni tanultam. Éltem a művészek bohém életét, ám egy lányban sem találtam meg azt a lelki közelséget, amit veled éltem át gyerekkorunkban. Azt terveztem, ha befejezem a tanulmányaimat, visszajövök és megkérem a kezed, ha még szabad leszel. Egy nap rossz hírt kaptam. Meghalt az apám, így azonnal hazautaztam. Elmentem a házhoz, ahol laktatok, de zárt ajtókra találtam. Próbáltam anyámat faggatni, tud-e rólad valamit, de semmit  sem  mondott.   Estefelé    összefutottam Marcoval. Megörültem neki. Jó ilyenkor  régi  barátokat látni! Marco iszogatni hívott, én pedig, hogy enyhítsem a gyászt, jól felöntöttem a garatra. Persze te is szóba kerültél. Elfecsegtem Marconak, milyen terveim vannak veled. Hogy leplezze döbbenetét, azzal az  ötlettel állt elő, menjünk szórakozni. Elvitt valami helyre, egészen egy szobáig, benyitott és betuszkolt.

Itt képszakadás történt. Szeran képtelen volt megmondani, mi történt az ajtó mögött. Valószínűleg olyan negatív élményként élte meg, hogy a tudatalattija nem akart újból tudatosan  szembesülni vele. Legalábbis még nem.

– A következő képem az, hogy az utca kövén ébredek és saját hányadékomban fetrengek. Ez elég szörnyű! Hajnal lehet. Nem tudom, hogyan kerültem oda, mi történt. Haza akarok menni! Valami bordély közelében vagyok. Irtózom az egész környéktől, és igyekszem minél hamarabb szabadulni innen. Egy kis téren kell keresztülmennem. A korai órák ellenére emberekbe botlok, akik egymás közt súgnak-búgnak. Igyekszem eltakarni az arcom, nehogy valaki felismerjen. Ahogy próbálok átvergődni a tömegen, Marcoba botlok. Néma csendben, döbbenten áll. Olyan erősen mered egy irányba, hogy önkéntelenül arra nézek én is. Nem messze egy kis sikátor végén egy holttest fekszik. A te holttested.

Szeran nem értette, mi történt. Én viszont tudom. Nekem végig kellett néznem a szobámban lezajló kínos jelenetet:

Meglepődtem, mikor megfordultam és megláttam Szerant, de talán az én megdöbbenésem közelében sem járt az övének. Nagyon részeg volt, de felismert. Nem a viszontlátás öröme ült ki az arcára. Olyan megvetéssel bámult rám, hogy a szívem majd megszakadt. Egy szót sem szóltam, védekezni sem volt időm, ordítani kezdett velem. Hadonászott. Olyan hévvel becsmérelte a fajtámat, hogy fröcsögött a nyál a szájából. Természetesen nem tudom felidézni, miket vágott a fejemhez, elsősorban érzésekben jött át a jelenet. Tudtam, hogy fájdalmában őrjöng, mégis szörnyű volt végighallgatni. Mikor kifogyott a szóból, odahajolt hozzám undorral, és letépte a nyakamból a láncot. Azóta viseltem éjjel-nappal, hogy a kikötőben nekem adta. Mielőtt elhagyta volna a szobát, még megvetően meghajolt előttem, mint egy dáma előtt szokás, de tudtam, ezzel csak még jobban meg akart alázni.

Ott maradtam, megint egyes-egyedül. Mereven bámultam a semmibe. Sírtam. Úgy éreztem, nem  bírom tovább. Mit sem törődtem azzal, milyen az öltözékem, rohanni kezdtem. Ki az épületből! Talán még bele is ütköztem Marcoba, aki épp valamelyik lánnyal enyelgett a hallban. Csak futottam, amerre láttam. Az utcán emberek jártak-keltek. Hiányos  ruházatom  miatt megvetően néztek rám. Volt, aki hangosan megszólt, volt, akinek csak a tekintete árulta el, mit gondol rólam. Az arrogánsabbak felém köptek. Amerre haladtam, felháborodás és hangoskodás kísért. Zokogtam. Az utcán ért szidalmak fájtak. Hogy ne halljam őket, két kezemmel betapasztottam a fülem. Megpróbáltam teljesen kizárni a külvilágot. Csak  szaladtam ész nélkül, de hiába fogtam be a fülemet, elmémben ott  zakatolt  Szeran minden szava. Talán azt sem láttam, merre megyek. Mindegy volt.

Erősen megmaradt a lelkemben ez a jelenet. Annyira, hogy jelen életemben, mikor először jártam Velencében (ez 1998-ban volt), sötétedés után olyan rossz érzés fogott el, hogy buszra szálltam és azonnal odébbálltam. Szinte elmenekültem. Azt éreztem, ha futnom kellene, csapdában lennék, mert minden út végén víz van (akkor még nem is hallottam arról, hogy van reinkarnáció).

Csak szaladtam, be egy kis sikátorba. Lehet,  hogy nem is követett senki sem, én mégis riadtan menekültem, míg csak bele nem estem a vízbe. A képek megálltak.  Megfulladtam.

Részemről véget ért a reinkarnációs élmény, ám a többiektől, Szerantól és Rutentől hallottam azt is, ami ezután történt.

Ruten zajra lett figyelmes, és kinézett az ablakon. Pont a kis térre látott. Feltűnt neki a tömeg, és mivel kíváncsi volt, mi történhetett, magára kapott valamit és lesietett. Pipiskedve kukucskált át az  előtte  állók feje fölött, de nem látott semmit. Sikerült pár szót elkapnia az odacsődült emberek suttogásából, és kikövetkeztette, valami nagy baj  lehet. Odaszaladt a szűk kis utca (ezt neveztem én sikátornak a félhomály miatt) végére. Addigra már ott volt a bordély tulajdonosa, és intézkedett: keressék meg a holttestet és húzzák ki!

Volt, hogy felkavartak előző életeim részletei, de addig egyik sem keltett  bennem akkora fájdalmat, mint amekkorát akkor éreztem, amikor Ruten a következőket mondta:

– Kihúzzák a testet a vízből. Te vagy az. Eltakarom az arcom, hogy ne lássák a könnyeim. Megnézik, élsz- e még, de már késő. A párom tombol a dühtől. Olyan mérges, hogy rugdossa a holttestedet és leköpi.

Megviseltek Ruten szavai. Zokszó nélkül végignéztem, ahogy Marco megerőszakolt, eladott. Ahogy Szeran letépte a nyakamból a láncot, ami az éltető emlékeket jelentette számomra. Ahogy önkívületi állapotban nekirohanok a víznek. De hogy holtamban is így meggyaláztak, ez nagyon fájt! Nem értettem, hogy szorulhatott valakibe ennyi gyűlölet?

Tudni sem akartam jelen életemben, ki az, aki ennyire  haragudott  rám,  amiért  kicsúsztam  a  kezeiből.  A „véletlen” azonban úgy hozta, hogy erre is fény derült. Sőt, meg is ismerhettem!

Rutennek Szeran beszélt rólam, és azért keresett fel, mert gondjai voltak jelen életbeli párjával,  Fergoval. Azt szerette volna megtudni, mitől mozdulhatna ki a holtpontról megromlott kapcsolatuk. Gyakorta előfordul, hogy egy párkapcsolat se veled, se nélküled állapotba ér. Ilyenkor vagy tűrjük ezt az állapotot, vagy megpróbálunk tenni valamit, hogy változzon. Mi reinkarnációs terápiával próbáltunk közelebb kerülni a megoldáshoz.

Sok mindenre fény derült Ruten utazása alkalmával, amiről nincs jogom írni, mert nem hatalmazott fel rá.

Azt azonban elmondhatom, hogy Fergo a velencei életben is Ruten párja volt. Ő volt a bordély tulajdonosa. Ruten mindenáron szerette volna bemutatni  nekem, így találkoztunk. Első ránézésre ellenszenvesnek találtam, de megpróbáltam nem foglalkozni a múlttal, igyekeztem tudatosan uralkodni magamon, hogy ne befolyásoljanak a felszínre került emlékek, az iránta érzett előítéleteim, hogy ne nehezteljek rá, de ő volt az, aki tartott tőlem és kerülte a társaságom, nem én. Annyira sem méltatott, hogy megpróbáljon megismerni. Egy darabig erőlködtem, aztán feladtam.

Ma már tudom, ha valaki nem szimpatikus nekünk, nem biztos, hogy valamikor bántott bennünket. Az elutasítás oka nem csak lelkiismeretfurdalás vagy szégyenérzet lehet. Előfordulhat, hogy az illető pusztán olyan fájdalmakat ébreszt fel bennünk, amikkel nem szívesen szembesülünk újra. Minden reakciónk egy em- lékre épül. Ösztönösen, egészen addig, míg a tudatalatti által beindított emlékek szerepét át nem veszi a tudatosság.

Nem érdemes kutatni, ki mit tett, ki melyik oldalon állt. Azon kell dolgozni, hogy a jelenben megkedveljük, de legalábbis elfogadjuk egymást. Elvégre azért születünk le újra és újra, hogy minél több mindent elengedjünk, hogy megbocsássunk.

Visszatérve Fergora, voltak előzményei a velencei életnek. Alig egy évszázaddal korábban, a boszorkányégetések idején, Ruten a testvérem volt, Fergo pedig halálosan szerelmes volt belé. (Fergo és Ruten is ugyancsak sok életben kerülgette egymást). Családunk kiemelkedően űzte a boszorkányság mesterségét, kivéve a nővéremet, Rutent. Egyszer veszélybe kerültem, és Ruten, mint gondos nővér, a segítségemre sietett. Rosszul sült el a terve. Elkapták, és ártatlanul megégették. Fergo, azt hiszem, nem tudott megbocsátani nekem, pedig közvetlenül nem is volt közöm Ruten halálához. Nos, ezek a pókhálók, amikről korábban beszéltem. Ki tudja, ki miért bukkan fel az életünkben, újra és újra?

Már csak annyit szeretnék elmondani, mi lett a többiekkel.

Marcot és Deront a halálom döbbentette rá, mit tettek. Nem akartak ők bántani engem! Saját fájdalmuk szólt minden cselekedetükből. Sosem személy szerint velem volt bajuk, hanem azzal, hogy  a  dolgok  nem úgy történtek, ahogy ők  akarták. Deron próbálta tartani magát, de valójában egész hátralévő életében gyötörte a lelkiismeretfurdalás. Marco elzüllött,  és egy szegénynegyedben végezte. Szeran teljesen magába fordult. Deron elmondott neki pár dolgot, de ezzel csak még nehezebbé tette a helyzetét. Végleg elment Velencéből, de Firenzébe sem tért vissza. Abbahagyta a rajzolást. Elvonult egy félreeső szigetre,  ahol  senki sem zavarta, és egész életét magányban élte le.

Lehetnék rossz véleménnyel Marcoról az alapján, amiket láttam, de nem gondolom, hogy bármiért is el kellene ítélnem. Mindez ugyanis csak az érme egyik oldala. Marco nem volt jó, vagy rossz. Tette, amit a fejlődés érdekében tennie kellett. Ha rossznak tartanám azért, amit csinált, magamat is rossznak kellene tartanom. De nem vagyok az. Egyikőnk sem az.

Sok dolgot ítélünk meg a pillanat alapján, pedig minden egy tanulási folyamat, egy láncolat része. Minden épül valamire, amiről nem feltétlen kell tudnunk. Nem az a fontos, mi történt velünk előző életeinkben, hogy mi az előzmény, hanem az, hogy elismerjük az ok- okozat elvét, és véget tudjunk vetni az örökös körforgásnak.

A jó és a rossz relatív fogalmak. Nem a mi dolgunk megítélni a dolgok minőségét.

Ha elfogadjuk, hogy a világ energetikai egyensúlyra törekszik – ami nem „szemet szemért, fogat fogért” elv -, és azt kapjuk vissza, ami belőlünk árad (akár energetikai lenyomat, emlékképek szintjén is), akkor meg- éri változnunk, változtatnunk. Ha folyamatosan a jóra törekszünk, bármilyen impulzus ér bennünket, egyszer átbillen a mérleg, és felénk is egyre több jó fog áramlani. Próbáljunk meg pozitívan gondolkodni, a dolgokat nem csak egy oldalról megítélni – az ítélkezés saját korlátunk -, és törekedjünk az egyensúlyra! A túlzás semmiből sem egészséges. Ha nem tudjuk ésszel eldönteni, mi a jó, üljünk le egy percre – nyugtassuk le az elménket, és a szívünkben keressük a helyes választ!