Kártyavár

Mit tesz az ember, mikor egy pillanat alatt borulnak a kártyalapok, amiket eddig osztogatott magának, vagy másoknak? Nem tudom. Azt tudom, én mit fogok tenni. Elgondolkodok, és nem kapok rögtön új lapok után, mert végre több mindent is szeretnék megérteni: Honnan választhatóak a lapok? Melyik mi végett érkezik? Miként lehet válogatni köztük? Hogyan hatnak a lapok rám, és másokra? S ha a folyamatot megértettem, majd csak utána keresek új lapokat.

1998 június

Ekkor ismertem meg Marcot. Aki olvasta a Spyralis – az Emlékezés című könyvet, “ismeri őt” több életből is. Akkor ezt írtam róla:

“Ez a fejezet Marcoról szól. Ő egyetlen szavát sem hiszi, de megmosolyogtatja. Én pedig boldog vagyok, ha mosolyogni látom. Ő szembesített azzal, hogy nem kell minden külvilágból érkező elvárásnak megfelelni, mert abba csak beleroppanunk. Igaza volt: az élet egy színdarab, és néha nem árt improvizálnunk. Mellette teljesen megváltoztam. Szó szerint fellélegeztem. Az élet torz fintora, hogy ő maga attól szenved a legjobban, amitől engem megmentett. Neki nem sikerült túljutnia a szavakon.

Mesében illően ismerkedtünk meg, de teljesen hétköznapi lett a vége. Kaptam viszont valamit, amit addig senki mástól: egy belső mosolyt, mely ma is melegséggel tölti el a szívem. Megtanultam szeretni őt olyannak, amilyen; velem vagy nélkülem, időtől, tértől függetlenül. De ami még fontosabb, megtanultam mellette elfogadni önmagam olyannak, amilyen vagyok.”

 

Mindezt 2005-ben írtam. Nos ezt a belső mosolyt az elmúlt évek során sikerült jól elveszítenem, de abban a tudatban éltem, hogy legalább ő jól van, és valakit ugyanolyan boldoggá tesz, mint amilyen én voltam vele.

Csak pár évig jártunk együtt, de akkor azt reméltem együtt éljük majd le az életünket. Életem első igazán nehéz szakasza volt, talán ezért maradt meg pont ő bennem ilyen erősen. A halálesetek, balesetek, szerelmek mind jellemformálóak. Ez akkor mind egyszerre jelent meg.

2016 augusztus 05.

Munka miatt Olaszországba kellett mennem, és ezen a napon megint előkerült Marco. 15 év után láttam újra. Úgy gondoltam lesz egy jó kis vacsoránk, ahol fényképeket mutogatunk a gyerekekről. Utólag azonban megnéztem, mit is mondanak az asztrológusok erre a napra, mert a nap végére csak ültem az ágyam szélén, és azt kérdezgettem magamtól: Ez mi volt?

15 év hiedelme omlott össze bennem pár óra alatt. 15 év sokat alakít az emberen, és nem biztos, hogy érdekli már, mi miért történt úgy, ahogy, de mindenképpen elgondolkodik azon, mi mivé teheti az embert, hogy legalább ezután elkerülje.

Marco egy meglehetősen furcsán kommunikáló ember. Csak arról beszél, amit ő fontosnak tart, hogy közölje. Talán ezért van, hogy csak most derült fény annyi mindenre. Egyetlen dolgot nem értettem: MOST MIÉRT?

Ahogy ott állt előttem személyesen, nem akartam túlzottan fürkészni, nehogy zavarba hozzam, így valami semleges beszélgetést próbáltam kezdeményezni, és mosolyogva megkérdeztem „No és hogy, s mint vagytok”? Erre a „Hol is kezdjem” lett a válasz, és eléggé visszalépett az időben.

Egy tíz éves kapcsolatban élt, mikor Magyarországra utazott 1998 júniusában munkaügyben. Hogy ez hogy jött ide, nem értettem, de figyelmesen hallgattam. Ugyanazon év decemberére volt kitűzve az esküvőjük (eddig nem tudtam róla). Teljesen véletlenül botlott belém az Andrássy úton unatkozva, és nagyon megérintette a jelenségem. Ezért keresett újra, és újra, és próbált meggyőzni, hogy találkozzunk megint, mert meg akarta érteni, mi fogta meg bennem pár beszélgetés alatt. Hogy vőlegény volt, azt nekem elfelejtette megmondani. Igaz egy év múlva utalt rá, de azt hittem hülyéskedik, mert úgy adta elő. A nagy ismerkedés eredménye az lett, hogy az esküvőt meglehetősen kellemetlen módon, nem sokkal december előtt lefújta. A két család között hatalmas botrány tört ki, mindez egy tradicionális kisvárosban, mondhatni állt a bál, senki nem beszélt többet senkivel. Nem akart engem belerángatni, így ezt az „apróságot” sem közölte velem. Csak annyit érzékeltem az egészből, hogy mindent megmozgat, hogy jól érezzem magam, de igyekszik a szülővárosától távol tartani, és bármikor rákérdeztem miért, elviccelte. Ahogy mindent. Nem azt szerettem benne, amit mondott, amit csinált, ahogy viselkedett, hanem a puszta lényét, bármit mondott, bármit csinált, bárhogy viselkedett. Rajongtam a jelenlétéért, úgy éreztem ő az „otthon”.

Egy ferde este során sikerült közelebb kerülnie egy rámenős kolléganőhöz, amiről úgy gondolta soha nem fog kiderülni, mert rögtön utána megmondta neki, hogy ez csak egy kaland volt. A hölgy azonban pár hét múlva közölte vele, hogy gyermeket vár tőle. Azonnal elmondta nekem, és azt kérdezgette most mi legyen? Persze, hogy azt gondoltam, hogy ez nem csak egy éjszaka volt, csak szépíteni próbálja. Teljesen ki volt borulva ő is, én is. Még az esküvő előtt is felhívott, de semmit nem tudtam kezdeni vele. Igyekeztem kivonulni az egészből, mert annyira fájt a tehetetlenség.

Az életem ment tovább. Én is elkövettem a magam hibáit. Megfizettem a rám vonatkozó következményeket, és Marcora mindig úgy gondoltam, hogy remélem jól van. Évről évre fel-felbukkant telefonon, és kérdezte találkozhatnánk-e, de sohasem láttam értelmét. Minek? 2015-ben egy hosszabb levelet írt, hogy elvált, és szeretné megkérdezni láthatna-e. Megírtam neki, hogy nagyon rossz passzban vagyok, szeretném, ha békén hagyna. 2016-ban aztán újra megkeresett, és mivel már jól voltam, a szokásos viccelődéssel válaszoltam, amiből a végén nem tudtam anélkül kijönni, hogy meg ne ígértem volna, hogy találkozok vele, amit  nem gondoltam komolyan. Az idő telt, sok volt az elfoglaltság, de aztán eljött az augusztus, és ki kellett utaznom Olaszországba, így megírtam neki, ha akar, megkereshet, de miért utazna 4 órát csak, hogy lásson? Először passzolta is, de szerdán felhívott, hogy mégis meg tudja oldani, és eljönne pénteken. Annyira örültem neki! Jöhet a fényképnézegetős pofavizit!

Nem az lepett meg igazán Marco elbeszéléséből, ami előttem volt, ha nem is tudtam mindenről, hanem az, ami utánam jött, amiről aztán végképp fogalmam sem volt. Az újdonsült feleség megtalálta a fényképeimet, és kikövetkeztette, hogy a fényképen lévő lány az, aki miatt Marco annó törölte az esküvőjét. Az ember akárkiért ilyet nem tesz. Azonnal összeállt benne, hogy vele rögtön közölte Marco, hogy csak annyi volt, és ha nem esett volna teherbe, Marco valószínűleg velem lenne, és ettől kezdve „bevezetett” az életükbe, mint valami fantomot, aki miatt éveken át rettegett, mikor bukkan fel. Marco sehova nem mehetett, nehogy találkozzon velem, ami abszurd. Állandó ellenőrzés alatt tartotta, nehogy kicsusszanjon a kezéből. Egyre fojtogatóbb lett a féltékenység, a korlátozások, a veszekedések. S míg én a világon semmiről nem tudtam, ők egyre csak kínozták egymást miattam, ami egyre durvább fordulatokat öltött. Még rendőrségi ügy is lett belőle, ami következtében végre beadhatta Marco a válópert, mert halvány reményt látott arra, hogy a gyerekeket neki ítéli a bíróság. Korábban nem mert lépni, mert akkor még őket is elveszítette volna.

Hallgattam Marcot, és figyeltem, milyen megtört a tekintete. Hol van az a mosoly, ami annyi erőt adott nekem? A hosszú évek csatározása teljesen kiölte belőle azt a szabadságmániás, életvidám srácot, akiért úgy rajongtam. Annyira fájt így látnom. Egy pillanat alatt átfutott rajtam, milyen sokszor keresett, de sohasem mondott semmi egyértelműt arról, hogy milyen élete van, mit érez, min megy keresztül, és én mindig határozottan mással voltam elfoglalva.

Ahogy most sétáltunk Velencén át, újra és újra belekezdett a magyarázkodásba, hogy hibázott, de eleget bűnhődött, és nem értettem miért gondolja, hogy ehhez bármi közöm lenne 15 év után. Nem találtam magam mindabban, amit elmondott, hiszen én semmit nem mondtam, tettem, ami árthatott volna a házasságuknak. Hagytam hadd elemezze mikor, mit érzett, mert úgy tűnt 15 éve nyomja a lelkiismeretfurdalás a vállát teherként, és reméltem megszabadul tőle. Nem tudtam mit kezdeni mindazzal, amiket MOST elmondott. Néztem, és figyeltem magam, de nem tudtam megtalálni még azt sem, hogy mit érzek, mert amiket rám öntött, az csak sajnálatot váltott ki belőlem.

Közben belefutottam egy újabb kristálykoponyába. Licitáltam rá. Továbbra is hiszem, hogy a kristálykoponyák üzeneteket hordoznak.

Tegnap hajnalban kaptam emailt, hogy a koponya az enyém, egyetlen licittel. Azóta ömlenek hozzám a gondolatok, amik próbálnak helyretenni a félelmekkel, előítéletekkel teli gondolati sablonok között. Ami egy másfél órás filmben öt perces romantikus fordulat, és titkon vágyunk rá, bárcsak velünk is megtörténne, az az életben hosszú, és fájdalmas tanulási folyamat. Az teszi fájdalmassá, hogy nem látunk át mindent, nem látunk a dolgok mögé. De vajon mennyi dolgot kell átlátnunk életünk során ahhoz, hogy elérjünk ahhoz a szinthez, amit egy film során egyértelműnek tartunk, csak mert bemutatják a párhuzamos történéseket, leírják nekünk, ki, mit érez; ki, mit szeretne igazán, és ki, miért nem meri megtenni azt? Mennyi önámítástól, bevésődéstől kell megszabadulnunk még, hogy egészséges döntéseket tudjunk hozni? Hogyan lehet olyan kártyákkal építgetni a várainkat, amik valós, stabil alapokat, és falakat adnak, és nem kell 15 év után döbbenten lóbálni a lábunkat az ágy széléről kialvatlan tekintettel, azon merengve „mi lett volna ha?” S bár semmit nem bántam meg a Marco utáni életemből, még a tévedéseimet sem, mert a felismerések többé tettek, mégis forogtak bennem a kérdések, egy ilyen váratlan beszélgetés után. Csupa olyan kérdés, ami határokat feszeget:

Mi lett volna, ha csak egy kicsit rámenősebb vagyok? Miért történik minden másként, csak mert  kicsit kevésbé vagyok határozott? Mi van akkor, ha csak egy kicsit többet tudunk meg valamiről, és miért történik minden másként, ha kevesebb információnk van? Mi van, ha kicsit korábban, vagy később érsz valahova? Ha belemész valamibe, vagy kikerülöd? Folyton kés élén táncolunk. Bármerre leeshetünk, bárhol megsérülhetünk. Egyre többen fordulunk befelé, próbáljuk védeni magunkat, de úgy tűnik nem kerülhető ki mindaz, ami a késélen táncolással járhat, ezért ideje lemászni onnan. Ideje máshogy gondolkodni, máshogy reagálni, máshogy kommunikálni, máshogy viszonyulni önmagunkhoz, egymáshoz, a világhoz. Annyi félreértés, szenvedés, fájdalom keserítette már meg az Emberiség életét, miért ássuk tovább a medrét? Biztos megvan a módja, hogyan lehet boldogan, szeretetben együtt, vagy egymás mellett, vagy akár egymástól távol élni. Ehhez milyen kártyalapok kellenek? Lehet, hogy már nem is kártyalapokból kellene építeni mindezt?

Mennyi ember él bánatot elfojtva, csak mert nem tisztáz dolgokat időben? Mennyi élet siklik ki a nem megfelelő, nem őszinte kommunikáció miatt? Vannak-e, lesznek olyan emberek, akik megtörik ezt?