Semmi sem csak a Tiéd

Az előző bejegyzésem arról akart szólni, hogy mennyire semmi sem csak a miénk.

Azt gondoljuk, bármit is megtarthatunk magunknak: gondolatainkat, érzelmeinket, élményeinket, az élményeink által generált gondolatokat, érzelmeket… pedig nem így van.

Minden egyes gondolatunknak, érzelmünknek, élményünknek lenyomata marad itt a Földön, ami itt lebeg körülöttünk, akár évszázadokon, évezredeken keresztül is attól függetlenül, hogy esetleg nem érezzük. A legtöbb gondolat és érzelem azért marad itt közöttünk, mert meg akarjuk tartani magunknak, mert nem akarjuk megosztani, nem akarjuk feldolgozni. Így nem tud szertefoszlani.

Nem azért írtam az előző bejegyzésemben a logronói élményemről, mert az annyira borzasztó lett volna. Hanem pontosan azért, ahogy azok az emberek, akiket megkínoztak, otthagyták az emléküket, ugyanígy mi is ezt tesszük. Csak bennünket más kínoz, nem az inkvizíció. Magunkat mi saját magunk kínozzuk. Kínozzuk magunkat a félelmeinkkel, az elvárásainkkal, a megfelelni vágyásunkkal.

Lehet, hogy most a Caminót járom, de akár otthon is ülhetnék, ugyanúgy vannak gondolataim, érzéseim, amik hozzáadódnak ehhez a világhoz. Ugyanúgy, mint mindenki másnak.

Építkezünk ezen a világon a gondolatainkkal, az érzelmeinkkel, amiknek különböző súlyuk van. Vannak, amik alsóbb energetikai rétegeket építenek, vannak, amik magasabb szinteket, és vannak olyanok, amik próbálják bontani mindazt, ami beragadt, ami lehúz, ami fáradttá tesz, ami elszomorít. Anélkül, hogy észrevennénk.

Pár napja négyen megyünk az úton: egy izraeli lány, egy olasz fiú, és mi ketten magyarok. Mindenkinek megvan a maga célja, mindenki  ugyanúgy járja az útját tele gondolatokkal, érzelmekkel, amiket nem oszt meg, amikkel belül próbál megbirkózni. És itt marad a belső birkózás nyoma.

A minap egy olyan helyen szálltunk meg, melynek a tulajdonosa Brazíliában élt valamikor, és igazán gazdagnak mondhatta magát, mivel a gyógyszeriparban dolgozott. Aztán valami megmozdult benne: hogy ő nem boldog attól, hogy sok pénze van, és elkeveredett ide, és végigment a Caminón. Az első útja még nem hozott neki megoldást, hogy mégis mit kezdjen az életével, hogy boldogabb legyen. Aztán elindult újra, majd elindult harmadjára is. A harmadik Caminó útján  döntött úgy, hogy széttépi a repülőjegyét vissza Brazíliába, és itt marad Spanyolországban, mert nem szeretne mást csinálni, mint segíteni a zarándokokat. Már tizenvalahány éve itt él. Először önkéntesként dolgozott különböző zarándok szállásokon, mostanra saját zarándok szállása van. Kérdezte tőlünk, hogy mi is hozunk-e kavicsot, hogy elhelyezzük a Cruz de Ferronál, ami úgymond már hagyomány a Camino során. Amikor boldogan mondtuk, hogy „igen”, akkor a fejéhez kapott, és azt felelte: „jajj ne, jajj ne!!”. Elmondta, hogy rengeteg ember egy teljesen hamis felfogással cipeli oda a fájdalmát, a kesergését, a kínját, és egy kő személyében elhelyezi ott annál a keresztnél, és egyre negatívabb és negatívabb emiatt a környék. Azt kérte, hogy amikor mi odaérünk, vigyünk oda szeretetet, nyitottságot, megosztást.

Talán az egész életünk egy ilyen Cruz de Ferro, egy vaskereszt. El kéne kezdenünk megosztani. Elmesélni, hogy merre járunk, mi történik velünk, mi mozdul meg bennünk. Mert amit megosztunk, az elkezd szétfoszlani, és nem marad meg egy görcsként, kőként, ami aztán később, akár évszázadok múlva is, képes elszorítani az emberek szívét.

Most megint épp a hegyekben sétálok. Fantasztikus a természet csendje! Holnap lesz a napja, hogy Burgosba érünk, úgyhogy csak megyünk és megyünk…

Addig is Buen Camino nekünk is, és Buen Camino mindenki másnak, mert ez nemcsak a mi caminónk. Belekerül valami a közösbe, ahol ott van mindannyiunk élete…

(Szerkesztette: Tantusz ;-) )

3 thoughts on “Semmi sem csak a Tiéd

  1. Névtelen

    Igen ìgy igaz mindannyian az utunkat járjuk ki ezėrt ki azėrt.Tapasztalat emberekkel megėlėssel, megėrzėssel,rålátással.Köszönöm a tapasztalatotokat. :heart:

  2. akos

    Napok óta motoszkál bennem Ági megosztással kapcsolatos írása, hogy vajon mi is az a megosztás, mennyire működik, vagy nem működik az ember életében, s valóban megosztás-e az, amit annak gondolunk.
    Hogy kinél mit jelent, mit ért ez alatt, azt nem tudom, de talán, hogy bennem mit mozgat, hogyan élem meg, arról egy pár sor…
    A megosztás számtalan formájának egy olyan oldaláról beszélnék, amely nonverbális, amellyel nap mint nap találkozok, találkoztok, ami tanít és inspirál.
    Rengeteg időt töltünk Editkével a „munkahelyünkön” (idősek otthona, pszichiátria) ahol effektíve fizikai feladatokat is ellátunk, ami megint csak egy külső héj, mert mögötte rengeteg minden történik, ahogy azt a mindennapi életünk kapcsolataiba, találkozásaiba is észre vehetnénk, de a fizikálisan, mentálisan leépülő „beteg” embereknél ezek a kölcsönös megosztások fokozottan érzékelhetők, tapasztalhatők, spontán születő, minden fajta mesterkéltséget nélkülöző „lélektől – lélekig” való megosztás. Egy olyan „aprócska” mégis mindent magába foglaló mosoly, amibe még most is bele remeg a szívem, amitől most is könnyek csordulnak a szemembe. Egy jó ízű nevetés, egyáltalán az, hogy igaz lényeddel odafordulsz, ha csak „egy pillanatra” is, s megszületik a megosztás eme formája, csodája.
    Persze erre nem mindig képes az ember, s nem is mindig szükséges, de a lehetőség ott van bennünk, és a kellő pillanatban megszülethet a megosztás spontán csodája.
    Számomra jelen pillanatban ez a megosztás egy igen mély, szinte intim formája, amit egy „kívül álló” talán észre se vesz, közben pedig bele remeg a …….

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

:bye:  :good:  :negative:  :scratch:  :wacko:  :yahoo:  B-)  :heart:  :rose:  :-)  :whistle:  :yes:  :cry:  :mail:  :-( 
:unsure:  ;-) 
 

Kategóriák

Blog bejegyzések archívuma

error: Content is protected !!