Mi, emberek, többnyire összekeverjük a boldogságot az önzéssel, ezért van az életünkben olyan sok érzelmi sérülést okozó kapcsolat. Tiporjuk egymást pár perc együtt kialakított önző boldogságért, holott élhetnénk békében, egységben önmagunkkal, egymás társaságában. Nem állunk rá még készen: erősebben mozgat még minket a karma, és annak rángató játszmái: a ki nevet a végén.

Meglehetősen sokszor nem vagyunk többek, mint a boldogságnak titulált karmikus folyamatok marionett bábui, de ez a bábu, ahogy rángatják, és lelkesen lóbálja kezét, lábát gyakran össze-vissza rugdos, tapos. Eleinte tetszik önmagának a boldogság tánca, ameddig arra rángatja, amerre tetszetős, szinte repülünk az iránnyal, de a végén egyre nehezebb lesz, mert a sok táncikálástól ránk csavarodnak a kötelek, gúzsba kötnek, és nehéz a szabadulás.

A legerősebb fonál, ami a szemünk köré fonódik az illúzió. Mintha egy kertben a csupa fehér virág között meglátnánk a távolban egy piros virágot, és el kezdenénk rohanni utána, és nem vesszük észre, mennyi fehér virágot taposunk le azért, hogy odaérhessünk. A karma nem a piros virág, hanem a sok letaposott fehér virág, ami visszatér, hogy megtanuljuk őket tisztelni.

Ezek a folyamatok nem véletlenek. A sors valahogy fel kell hívja a figyelmünket a piros virággal a fehér virágokról szóló tanításra, melyek önmagunk egységélményének szimbólumai. Épp csak többnyire beleesünk a piros virág csapdájába.

Akarjuk a piros virágot, olyan különlegesnek, varázslatosnak tűnik, többnek érezhetjük általa magunkat, az sem érdekel minket, milyen veszteséggel jár, és ezt olyannyira a tudatosság hiányában éljük meg, hogy nem értjük, a berángatott karmikus folyamatok miért borítanak be minket, és nem engedik, hogy örökre élvezhessük a piros virág bódító illatát.

Unalmas a teljesen fehér egység élményünk, újra és újra kiszakítjuk magunkat valami izgalomért, olyan áron is, hogy utána keserves úton küszködjük vissza magunkat saját belső egységünkhöz. Mekkora tanítás ez a piros virágtól arról, hogy többnyire milyen értéktelen, mégis őt nézzük ki uticélunként, és letiporjuk érte akár az egész kertet is: önnön MAGunkat, melyből az „igazi virág” fakad.