Szeretnék arról írni, hogy az alázat szó, ami a  szolgálattal párosulhat, milyen magas rezgésű energiákat képes megmozgatni, és milyen nehéz elérni az állapotát, ha nem megfelelően értelmezzük a szó jelentését. Az alázat ugyanis nem az, amit teszünk, hanem az, amit érzünk közben.

Az alázat energiája nem embertől ember felé irányuló viselkedés minta alapján születik, hanem az Isteni befogadás, elfogadás bennünk történő megszületésével: az alázat az Isteni terv elfogadása, és kivitelezése. Az alázat eképp nem eredményorientált, időtlen, változatlan minőségünket képes megmozdítani, ha felébred bennünk. Ha hasonlítani szeretném valamihez, talán a hit és az elhiszem közti különbség mutatja a szolgálat és kiszolgálás energetikai különbségét, hogy mennyire félreértelmezzük sokszor az alázat szót, és hogyan fordul át magas rezgésekből, hit által nyújtott belső védelemből külső kiszolgáltatottságba, és kihasználhatóságba.

Világunkban az alázatot sokszor azzal hozzák párhuzamba, hogy viselkedésünkkel el kell ismerjük a tekintélyt, a hatalmat, az alá-fölérendeltséget, hajoljunk meg, tűrjünk csendben, és szolgáljunk. Így fordulhat elő, hogy gyakorlatilag két lábon állunk, de akár térden is csúszhatnánk a belső hozzáállásunk miatt. Ez az értelmezés egó szinten működik, és társként vonja magával a kihasználhatóságot, birtoklást, uralkodást; az értékek elcsúszását, és az, aki az alázatot félreértelmezve ilyen “játékban” próbál megfelelni, könnyen sérülhet.

Az alázat felemelő energia! Olyan felemelő, hogy már nem számít embertársaink mit, hogyan fogadnak. Olyan felemelő, hogy könnyedén el tudjuk általa fogadni a másikat olyannak, amilyen, mindazzal, amit tesz (= nem kelt bennünk saját magunkra negatívan ható érzelmeket), és mellette a bölcsesség is jelen van, így arra már nem terjed ki, hogy magunkban mindig egyet kelljen érteni másokkal, vagy hogy alá kelljen rendelünk magunkat bárminek, bárkinek, megvéd a kiszolgáltatottságtól.

A szolgálat lehet tevékenységünk, megélhetésünk, lelkesedésünk, kíváncsiságunk, tudásunk, szorgalmunk, odaadásunk eszköze, míg alázatunk egyszerűen belső hozzáállásunk formája mindehhez.

Ha az alázatot az Isteni Terv elfogadására és szolgálatára értelmezzük, mely szolgálat csendes, belső munka, akkor megérthetjük, hogyan tudott olyan hatalmas odaadással szolgálni egy-egy később szentté avatott ember, annak ellenére, mi minden érte őket. Nem a külvilágra fókuszáltak!

Az energia világában nem az tűnik fel mit csinálunk, hanem hogy milyen hozzáállással csináljuk. Aki szolgál másokat, meghajolva mások előtt, de közben csupa düh, csalódás, panasz, az kifelé színlel, elvárásokkal szolgál, és a valós alázattal járó magas rezgések nem tudnak átvonulni rajta, így nem tudja megélni azok jótékony hatását. Az alázat megélése rólunk szól, nekünk szól, számunkra ajándék!