Boszniában üzenetek vannak írva a vizes palackokra. Az enyémre az volt írva: “Ne arra menj, amerre út vezet. Menj a járatlan felé, és hagyj magad mögött ösvényt”. Elindultam…
Még a Camino hatása sem csengett le teljesen bennem, máris újabb húrok pendültek meg. Valahogy mindennek megvan a maga ideje, és nem mi döntjük el, az mikor van. Az egész élet olyan, mint egy hangkavalkád, amibe belehallatszanak itt-ott múltbéli visszhangok: emberek felbukkanásával, akikről nem tudjuk, honnan ismerjük őket, de biztosan érezzük indokolatlan közelségüket már az első találkozáskor, aminek még semlegesnek kellene lennie jelen életbeli tapasztalatok hiányában, de nem az; vagy bizonyos információk, helyszínek, élethelyzetek által, amikre a legjobb kifejezés a “déja vu”. Én múltbéli visszhangoknak hívom őket, amik előző életek hangjainak visszacsengése a tudatalattiból, vagy a lelkünkön keresztül – kinek hogy tetszik. Van akinél erősebb, van akinél tudatosabb, van akinél ködösebb, de valamilyen formában mindenkinél megvan ez a folyamat.
Most épp Tomzihoz készülök Németországba. A világ számtalan zegzugában megfordultam már utazásaim során, de Németország mindig is olyan terület volt, amit toltam, amit ha lehetett, kihagytam. Bár voltam Berlinben, mert épp nem volt kihagyható, és megtekintettem a Holocaust emlékművet, vagy hogy hol volt az egykori híres bunker, de húztam el onnan, amint csak lehetett. Így utólag vicces, az egyik munkatárborba látogatva kisebb baleset is ért, ami miatt a mai napig egy forradás van a lábszáramon, aminek a formája egy nagy “T” betű. Tomzi szerint a “T” betű az ő nevét jelöli a lényeg inkább az, hogy mióta őt megismertem, kénytelen vagyok Németországot valamelyest “beengedni” az életembe, és ezáltal folynak felém egy olyan életem emlékeinek visszhangjai, aminek az énképemre tett hatásán van még mit dolgoznom, de valahogy, mint írtam, halogattam. Most utolért.
Többnyire csend van bennem, de ma erős belső képsorok indultak be. Régen nem mertem volna beszélni róluk, de mára nem zavar, hiszen ugyanolyan képek, mint a többi, csak attól mások, ha ítélkezés tapad hozzájuk.
A Camino során sokat tanultam az alázatról. Talán ez a vonal ébresztett fel most bennem olyan emlékeket, amiket csak alázattal lehet igazán megközelíteni, talán az, hogy Németországba készülök. A belső képek a II. világháború idejébe vezetnek. Újra és újra megjelenik bennem egy mozgó képsor egy füstös szobáról, ahol német tisztek tivornyáznak dohányfüstbe burkolózva, és szinte hallom a német nyelv zsivaját, bár németül soha egy szót nem voltam hajlandó megtanulni, most itt zakatol bennem a nyelv ismerete. Olyan érzésem van, hogy bele tudnék hallgatni párbeszédekbe, de minden rezdülésemmel tolom magamtól. Nem akarom! Nem akarok emlékezni! Pedig mintha átestem volna valami időkapun, szét tudok nézni a szobában, végig tudom mérni az ott lévő embereket – meg tudom tenni, mert valamikor ott voltam. Egy másik képsoron erdőt látok, ahol kutyákkal kergetnek menekülő embereket, és hallom ahogy németül üvöltenek, majd eldördülnek a puskák. Tudom milyen képsorok ezek, tudom mi minden történt, de hogyan legyek képes ezt elfogadni most, a mai lényemmel, a mai gondolkodásommal, a mostani érzelemvilágommal?
Egész életemre jellemző volt a fegyelem, a szinte túlzott pontosság, a parancsok, elvárások komoly tisztelete és betartatása. Mind onnan hozom magammal. Valahányszor a II. világháborúról tanultunk az iskolában, én betegség miatt épp hiányoztam, így eléggé hiányosak a történelmi ismereteim erről az időszakról, de mégis, hosszasan tudnék beszélni akkori karakterekről, jellemekről, gondolkodásmódról, mert ott voltam.
Mennyi embert megutaztattam előző életébe! Mindenki azt remélte, hogy királylány volt, hős volt, sikeres volt, vagy valami tudás birtokosa. Mi van azokkal, akik általunk elítélt korszakban éltek, általunk elítélt dolgok résztvevői voltak, és onnan kapnak emlékeket? Mi van azokkal, akik ma is a tudatalattiba elfojtott lelkiismeretfurdalással pergetik napjaikat, és maguk sem értik miért, mániákusan segíteni akarnak másokon, hátha kiegyenlítődik a számla, amit egykori tetteikkel maguk mögött hagytak akkori karmájuk teljesítése közben? Mi az, hogy jó? És mi az, hogy rossz?
Ha hiszünk a reinkarnációban, ha annyi életet látunk, amennyit én láttam, egyszerűen megszűnik a jó és rossz, és csak tanulási folyamatok maradnak – amikben hol a jóról, hol a rosszról tanulunk, hogy megértsük mi is valójában a szabad akarat. Az újjászületéseinkkel azonban sok mindenről megfeledkezünk, és csak emlékfoszlányok maradnak meg bennünk mindarról, amivel dolgunk van még. A lényeget elfelejtjük: életeink összessége egyensúlyra törekszik, és semmi sem történik az Isteni Gondviselés tudta, és engedélye nélkül. Mi viszont mennyi mindenről gondolkodunk ítélkezéssel telítődve, csak mert nem látunk át mindent, nem értjük az okokat, és okozatokat!
Ezt mind tudom, mégis fel vagyok dúlva, mert olyan emlékek dolgoznak bennem, amikkel nehéz szembenéznem, akkor is, ha közben tudatában vagyok mindannak, miért fontos a folyamata. Készen állok rá, ezért történik, s ha szembenézek mindazzal, ami jön velem szembe, még közelebb kerülhetek Önmagamhoz. Ahhoz az Önmagamhoz, aki nem fél, aki nem ítélkezik, aki mindenfélét bevállal tanulni életről-életre azzal szemben, aki itt retteg a székben, hogy mit gondolnának róla mások, ha ez, vagy az kiderülne róla, és emiatt hurcolja magában a félelmet, ami akadályt képez a fejlődésben, tisztulásban, tudatosulásban.
Santiagoban azt kértem Szent Jakab sírjánál, segítsen megtartani a Kapcsolatot, a Kapcsolathoz azonban tisztulási folyamatokra van szükség. Már akkor tudtam, hogy az én dolgom az út járása lesz, és nem annak eldöntése, hogy az út merre kanyarodjon. Alig értem haza, és az első állomás egy volt náci élet emlékeinek feldolgozása lett. El kell érnem önmagamban, hogy ne csak írjak róla, hanem tudatosan el is fogadjam, meg is értsem, és sugározni tudjam teljes lényemen keresztül, hogy nem csak annyi vagyunk, aminek tartani szeretnénk magunkat, amitől kedvező fényben tudjuk magunkat feltüntetni mások előtt.
Mennyien vagyunk, akik nem szeretjük magunkat, és nem tudjuk miért: nos, nagy mértékben a tudatalattiban felgyűlt lelkiismeretfurdalás miatt, ami nem tud kitisztulni tudatos emlékezés hiányában, de a szembenézéshez nincs elegendő belső erőnk. Nem csak kedves királylányok, hősök, pozitív figurák voltunk. Sok titkot őriz a lelkünk, olyan titkokat, amiknek súlya van. A súlyok pedig nem tudnak feloldódni megértésben, elfogadásban, ha sohasem nézünk velük szembe. A Vízöntő korszaka, ami 2000-ben kezdődött el, és jó sokáig tart még, el kezdi elmosni a határokat, a fátylat, ami miatt nem látunk a titkok mögé, és mindenkinek el kezdenek érkezni a tanítások a jóról és rosszról saját tempójában, saját belső erejének növekedésével, hogy túl tudjunk lépni az ítélkezésen, és közelebb kerüljünk a feltétel nélküli szeretet rezgéséhez – önmagunkkal, és egymással szemben.
Milyen egyszerű ezt így leírni! Mennyivel nehezebb a gyakorlatban, az oda vezető út. Ultreia!