Olyan sokan keressük a misztikumot, a megfoghatatlant, a spirituálisat, és csak akkor lesünk nagyot, amikor tényleg megtaláljuk, mert ott aztán nem kerestük! Nem mindenki jön rá egyből, hogy az, amit keres, ott van vele eredendően. Pedig hányan mondták nekünk! Mégis csak loholunk azok után, akik beszélni tudnak róla, vagy épp mi beszélünk róla úgy, hogy magunkra alkalmazva nem csináljuk, és amikor végre eldöntjük „Na jó! Nézzünk szét magunkban!” – még akkor sem könnyű hozzáférni, mert mit is látunk? Telítve vagyunk csupa olyan dologgal ami újra kifelé visz.

Végigvonulunk a világunkon – kísérletezünk kapcsolatokkal, pénzkereső tevékenységekkel, önmegvalósítási kísérleteket teszünk, de közben csak próbálunk minél több helyen, formában megfelelni – még a spiritualitásunkhoz való hozzáférés módjában is –  és ezzel múlatjuk az időt, mert azt gondoljuk, ennyi a dolgunk: valahogy leélni az életünket.

Az élet azonban ennél sokkal több, sokkal gazdagabb, és EZ maga a misztikum! Ha nem csak reagálunk arra, ami jön, hanem el kezdjük fürkészni azt, ahogyan reagálunk, és ennek tudatában tekintünk rá arra, ami történt, a misztikum el kezd belecsepegni MINDENBE. Mindenbe, amihez így állunk hozzá. Ami történik velünk, az átalakul azzá, hogy miért történt velünk; akikkel találkozunk, átalakul azzá, miért is találkoztunk; ahol megfordulunk, átfordul abba, miért is jelentünk ott meg, és kezd minden értelmet kapni. Megértést kapunk, és ezzel egy egészen új világ tárul fel előttünk, ami mindig is ott volt velünk, épp csak nem megfelelően néztünk rá. Megláthatjuk, milyen is a világunk, miért olyan, amilyen, és végre beleszólhatunk, hogy milyenné szeretnénk tenni – mit dobjunk ki, mit tartsunk meg, mit engedjünk be, mint engedjünk el – mert már nem azon görcsölünk, hogy mit is tegyünk, mit is döntsünk, hogyan változtassuk meg ami történik velünk, mert nem tetszik, hanem arra figyelünk, mit hogyan élünk meg, mivel hogyan tudunk előrébb haladni az úton. Ráhagyjuk a sorsra, hogy mire van szükségünk ehhez, és megtanuljuk megváltoztatni a megéléseink minőségét. Ez mekkora szabadság!!!!!

Bármi történhet, elérhetek a megértés szintjéig saját magam, amitől máris könnyebb megélni. Bármi történik, fel tudom ismerni a jeleket, hogy azért jött, hogy elengedjem, vagy azért, hogy megváltoztassam, esetleg azért, hogy így, ahogy van bevállaljam, és én magam változzak általa.

Ilyen megközelítéssel minden perc kitágul. Nem csak az jellemzi, ami történt, hanem az is, hogy hányféleképpen tudok ránézni. Mintha egy kiégett mezőn hirtelen virágok ütnék fel a fejüket és nem győzném kapkodni a fejem, melyik emlékét tartsam meg. Az életünk ugyanis erről szól: mit cipelek magammal tovább.

Jó pár éve figyelem így az életem. Nem könnyű rászokatni magunkat, még nehezebb szembesülni a súlyokkal, és kidobálni őket, de megéri. Nem korlátozzuk többé pusztán pénztárcát nyitogató spirituális élményekre a spiritualitás fejlődésünket, hiszen ott van velünk a spiritualitás lehetősége minden pillanatunkban, azáltal, ahogy megéljük azt. Ha megyünk is valamerre – mert miért ne mennénk? – oda már azért megyünk, hogy megosszuk másokkal is saját spiritualitásunk felfedezéseit, ami által mi is, és mások is egyre több mindenre kezdünk el emlékezni, ami a feszített életritmusunk, folytonos megfelelési vágyunk, szabadságunk elveszítése miatt nem került felszínre, és csak attól, hogy más beszél róla, nem is fog.

Mindenkinek saját magának kell elkezdenie bányászni önmagában. Csak abban különbözünk, hogy kinek milyen formában és mennyi ösztönzésre van szüksége ahhoz, hogy ezt elkezdje, és úgy csinálja, hogy valóban szebbé is váljon tőle az élete. A rossz hír, hogy a bányászásnak nincs vége, míg vannak pillanatok. A jó hír, hogy itt vagyunk ösztönzésként egymásnak, ha épp elfáradnánk, vagy visszafordulnánk az úton